Például Nagybaconban (Telegdi- és Sepsibacon együtt) 1814—1849 között a természetes szaporulat évi 1,36 százalék volt. Végül megemlíthetjük, hogy Venczel József számításai szerint Csík-, Gyergyó- és Kászonszék népessége 1721—1850 között 33 491 főről 92 449 főre növekedett, ami közel háromszoros gyarapodást jelent; ez évente 1,18 százalékos átlagos növekedésnek felel meg. Ezek alapján levonhatjuk azt a következtetést, hogy a 18. század húszas éveitől a 19. század közepéig a Székelyföld népessége ütemesen, évi 1,10 százalékot meghaladva növekedett.

Az 1850-es statisztika újabb lehetőséget kínál a történeti demográfiai vizsgálódásokra.

A Székelyföld népessége 1850-ben 402 806 személy volt. Nagyságrendben: Há­romszék (27,96%), Udvarhelyszék (23,08%), Csíkszék (22,96%) s végül Aranyosszék (4,37%). A 402 806 főnyi lakossal a székely székek a történeti Erdély 1 861 287 népességében 21,64 százalékkal részesedtek, s ha a Partiumot is hozzászámítjuk (2 031 309 fő), akkor 19,83 százalékos a részesedése. Feltűnő, hogy Aranyosszék népessége 1850-ben kisebb volt, mint 1846-ban, viszont a többi székben az 1850-es népszámlálás a lakosság növekedését bizonyítja. (...)

Az 1850. évi népszámlálás kitért a népesség anyanyelvi megoszlására is.

A Székelyföld 402 806 fős népességének anyanyelvi megoszlása a következő volt: a lakosság 78,20 százaléka vallotta magát magyar anyanyelvűnek, 17 százaléka románnak, 0,72 százaléka németnek. Az egyéb kategóriában találhatók a németek (!), cigányok, örmények, zsidók; ezek tették a 4,03 százaléknyi népességnek közel 1 százalékát, a többit a ,,beszélni nem tudók", tehát a csecsemők alkották. Ez pedig szükségessé teszi a korrekciót. Ezt csak úgy tudjuk elvégezni, ha a mintegy 15 000 fős ,,egyéb" népességet a különböző anyanyelvűekhez — megfelelő részesedési arányban — hozzáadjuk. Ezek szerint a magyarok, illetve a románok száma és aránya így alakult: a Székelyföld lakosságából magyar anyanyelvű volt 326 780, azaz 81,12 százalék, román anyanyelvű pedig 71 241 egyén (17,86 százalék), míg a fennmaradó 4783 személy tartozott a más nyelvű lakosság kategóriához.

A magyar anyanyelvűek aránya Udvarhelyszéken volt a legmagasabb, az osztrák statisztika szerint 89,02 százalék, a korrekció szerint meghaladta a 90 százalékot, aztán Csíkszék következett 82,27 százalék magyar lakossal, majd Háromszék valamivel több, mint 80 százalékkal. Marosszék lakosságának 66—67 százaléka volt magyar, Aranyosszéknek pedig 46 százaléka.

Összegzésül: egy évszázad alatt a Szé­kelyföld népessége a természetes szaporulat s a betelepedés által mintegy két és félszeresére növekedett, s 1850-ben meghaladta a 400 000 főt. Ebből az osztrák adatok szerint 78,20 százalék volt magyar, a korrekciószámítás viszont 81—82 százalékos arányt mutat, azaz 81—82 százalék magyar anyanyelvű volt. A román anyanyelvű lakosság számának feltűnő növekedése nagyrészt a betelepülés következménye volt. Az is közismert, hogy az újonnan megtelepedő román lakosok a jobbágyi és a zselléri kategóriát gyarapították.

Az értelmiség és szerepe

A 18. század második felétől folyamatosan növekedett az értelmiségi réteg, s foglalkozásának tere is bővülőben volt. Soraiból olyan kiemelkedő alkotók kerültek ki, akik máig ható művekkel gazdagították az egyetemes magyar művelődést.

Az értelmiség nagy többségét változatlanul a papok és tanítók alkották. A statisztika a Székelyföldön 692 lelkészt mutatott ki a 19. század elején. Ezek közül protestáns (református, unitárius és evangélikus) 374, római katolikus 194, görög katolikus 83 és ortodox 41 volt. Az erdélyi református és unitárius egyház központja Kolozsvár volt, az erdélyi római katolikus püspökség Gyulafehérvárt alakította ki székhelyét már századokkal korábban; a püspökség mellett működött az Erdélyi Római Katolikus Státus mint annak önkormányzati szerve.

A székelyföldi vagy a Székelyföldről származó református papság legnagyobb része Nagyenyeden tanult, s közülük többen jelentős személyiségekké váltak, nemcsak a lelkészi pályán, de a tudomány terén is. Elsőként a Felsőcsernátonban született Bod Péterről (1712—1769) szólunk, aki értékes egyháztörténeti munkásságot fejtett ki, s a Magyar Athenas című művével az első magyar nyelvű irodalmi lexikon szerzőjeként tartja számon a tudománytörténet. Ezzel és más, magyar nyelven írt munkájával bebizonyította, hogy a magyar alkalmas nyelv a tudomány számára.

A református papi rend egy másik nagy alakja Benkő József (1740—1814) volt, aki Bardocon született, igen nehéz körülmények között élt, de mégis a 18. század egyik legjelentősebb történetírójaként vált ismertté. Benkő fontos tudományos gyűjtőmunkát végzett, amelynek nagy része 1849-ben Nagyenyeden a román felkelők által felgyújtott Bethlen-kollégiumban a lángok martaléka lett. Művei közül a Transsylvania és ennek folytatásaként kiadott Transsylvania specialis címűeket napjainkban is sokat használják. A 18. század utolsó harmadában két unitárius pap: Kénosi Tőzsér János (1708—1772) és Uzoni Fosztó István (1729—1778) megírta az unitárius egyház történetét, amely azonban nyomtatásban csak 2002-ben jelent meg latinul, magyar nyelven pedig 2005-ben látott nyomdafestéket. Kénosi volt Erdély első bibliográfusa.

Az értelmiség másik nagy kategóriáját a tanítók és tanárok alkották, de róluk nem készült pontos felmérés. Azonban a 18. század második felétől a Székelyföldön, főként Háromszéken, valamint Csík-, Gyergyó- és Kászonszékben alig volt már falu iskola és tanító nélkül. Benkő József írta, hogy Miklósvár- és Bardocszékben ,,alsó fokú iskolákat (…) falvanként találsz". Udvarhelyszéken 1839-ben 93 népiskolát írtak össze. Az oktatás és az iskolafenntartás az egyházak kezében volt, bár Mária Terézia közügynek nyilvánította azt. A tanítás színvonala a 17—18. században emelkedett, mivel a kollégiumokban végzettek közül egyre többen vállaltak mesteri állást. A középfokú oktatás a gimnáziumokban folyt, ahol tanárok oktattak. A református kollégiumokban Kolozsvárt, Nagyenyeden, Zilahon és Udvarhelyt összesen tizennyolc tanár működött. A tanárok száma ugyan kevés volt, viszont közöttük több tudós egyéniséget találunk.

Példaként említjük Bolyai Farkast (1775—1836), a marosvásárhelyi református kollégium tanárát, aki a geometria terén ugyancsak figyelemre méltó eredményeket ért el. Ő irányította fia, Bolyai János nevelését, aki új, nagy felfedezéssel gazdagította a geometria tudományát, s mindmáig a legnagyobb tudóst tiszteljük benne. A jogászképzésben Dósa Elek (1803—1867), a marosvásárhelyi jogakadémia tanára emelkedett ki, akinek Erdélyhoni jogtudomány című munkája maradandó alkotásnak bizonyult.

Nemcsak érdekes, de bizonyos értelemben rejtély az, hogy majdnem egy időben két székely értelmiségi indult felfedező útra: Kőrösi Csoma Sándor (1784—1842), Csomakőrös szülöttje és Bölöni Farkas Sándor (1795—1842), aki az erdővidéki Bölönben látta meg a napvilágot. Kőrösi Csoma Sándor Keletre indult, a magyar őshaza felkutatását tűzve ki céljául, Bölöni Farkas Sándor Nyugatra, Angliába és Észak-Ameriká­ba ment, hogy az újkori demokráciával és a polgárosult világgal ismerkedjék. Kőrösi ugyan nem találta meg a magyar őshazát, de a tibeti nyelv kutatásával a modern tibetológia megalapítójaként szerzett hírnevet a világban a magyar tudománynak. Bölöni Farkas Sándor viszont valóban ,,felfedezte" a magyarság számára a nyugati demokráciát, amelyről nagy sikerű útikönyvben számolt be. Mindkét út nagy tudományos tettnek minősült a maga idejében, amint azt Széchenyi István méltató gondolatai is szépen kifejezték. Érdemes idézni ezekből.

A nagy magyar reformer és civilizátor, Széchenyi István Kőrösi Csoma Sándortól ihletve ezeket írta: ,,Nem magas helyzet, nem kincs a nemzetek védőre, hanem törhetetlen honszeretet, zarándoki önmegtagadás és vasakarat. Vegyetek példát, hazánk nagyjai és gazdagjai, egy árva fiún, és legyetek hű magyarok tettel, nem puszta szóval, áldozati készséggel, és nem olcsó fitogtatással." Bölöni Farkas Naplójának megjelenését is így köszöntötte: ,,Hála a mindenhatónak, hogy ez a könyv napvilágra jött", mert ,,haszna honosainkra kiszámíthatatlan", s az áldott mag, amely Bölöni Farkas művéből hull, ,,még rosszabb földben is kikelne, mint a mienk".

A tudományos igyekezetek megélénküléséről tanúskodik a zágoni Aranka György (1737—1817) által Marosvásárhelyt alapított Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság működése. Aranka György felelevenítette azokat a korábbi erdélyi akadémiaalapító gondolatokat, amelyeket a 17—18. század folyamán Apáczai Csere János (1625—1659), aztán Bod Péter (1712—1769), majd Batthyány Ignác (1741—1798) római katolikus püspök megfogalmazott.

A korszak kiemelkedő jelentőségű intézményét, a marosvásárhelyi tékát Teleki Sámuel (1739—1822) alapította. Ez a kéziratok és ritka könyvek begyűjtésével értékmentő feladatot töltött be, s természetesen a tudományos életnek is nagy szolgálatot tett. Itt említjük meg a székelyudvarhelyi Református Kollégium könyvtárát, amely számos ritkaságot őrzött meg az utókor számára.

A magyar irodalmat és művészetet is gazdagították a székelyek. Apor Péter (1676—1752) sokat idézett Metamorphosis Transylvaniae című emlékiratának művelődéstörténeti jelentősége és szépirodalmi értéke általánosan elismert. Egyik előző fejezetben a székely életmóddal kapcsolatban foglalkoztunk a torjai főúrral. Hermányi Dienes József (1699—1763) anekdotagyűjteményével tűnt ki. A legnagyobb irodalmi értéket Mikes Kelemen (1690—1761), II. Rákóczi Ferenc fejedelem hűséges titkára alkotta a Törökországi levelekkel. Baróti Szabó Dávid (1739—1819) klasszicista verselése újítólag hatott a magyar költészetre. Szentiváni Mihály (1813—1842), Kriza János (1811—1875) a romantikus irodalom művelője volt.

A székelyföldi származású alkotó értelmiség többsége azonban nem otthon, a Szé­kelyföldön élt — Marosvásárhely kivételével —, hanem főleg Kolozsvárt vagy más erdélyi városban, de műveik rendszerint a székelység körében is ismertek voltak, hozzájárulva a nemzeti művelődés terjedéséhez s a civilizációs haladáshoz. És eszmeileg az 1848-as változások előkészítéséhez is.