– Elvira! Ha ön nővér, miért nem próbálkozik a szakma felé húzódni? – kapcsolódott be a beszélgetésbe Magi úr. – Gyakran látok olyan hirdetést, melyben nővért keresnek. De talán a Secours Catholique is tudna állást ajánlani az egészségügyben.
– Sajnos, én nem tudok többet fizetni – vette át a szót Magi asszony. – Havi hatszáz frank pedig nem elegendő ahhoz, hogy ön gyarapodni is tudjon.
– Nálunk, az Étoile-ban (ejtsd: étoál = csillagos égbolt, fr.) is énekelhetne alkalmanként – szólt közbe madame Novszki. – Hozzánk fegyelmezett, polgári közönség jár, nagyjából oroszok. Nem volna kedve odaszegődni esténként? Igaz, mi csak hetven frankot tudunk hivatalosan fizetni.
A bárónő, Tatiana Novszki hivatásos opera-énekesnő volt. Már idős asszonynak számított, de szép volt és kedves, gyakran fellépett saját mulatójukban. Bíztam a szavában. Ami pedig a meghívást illeti? Könnyű Katit táncba vinni, ha ő is akarja! – tartja a székely közmondás. Épp ott volt a zenekar, átmentünk, próbát tartottunk, és este már be is mutattak a törzsvendégeknek.
Az Étoile-nak két leszerződött énekese volt: a Nimirov házaspár. Tamara, aki épp negyvenedik évét töltötte, színésznő. Férje, Borisz operaénekes. Moszkvában (mert onnan szöktek ki) befutott tehetségeknek számítottak. Azonnal barátságukba fogadtak engem, a műkedvelőt, és ettől kezdve „mélyvízben” úsztam mellettük. Rengeteget tanultam tőlük, például mozogni és viselkedni egy arisztokrata igényű közönség előtt. „Loptam” a szakmát egyfolytában, de gyakran ők figyelmeztettek ilyen-olyan hibákra, és kérték: meg ne haragudjam. Megjegyzem: a Nimirov házaspár pincelakásban lakott a Victor Hugo avenue-n, a falon salétromvirágok – ugye, épp ez kell az énekestüdőnek, -toroknak –, de boldogok voltak. Meglátogattam őket, és azt mondták: jobb így, mint a brezsnyevizmusban.
Erről jut eszembe, hogy pár évvel később (már jobb anyagi helyzetben) magántanítványként beiratkoztam a Párizsi Kon­zervatórium ének (canto) szakára. Istenem! Én is „egyetemistának” érezhettem magam! Mégpedig Párizsban! És képzeljék, ki lett a tanárom? Nagy Júliának hívták. Ő Budapestről emigrált Nyugatra, úgy tudom, ’56-os okokból. Erről később mesélek, itt és most csak annyit, hogy egyszer „rám förmedt” a professzor asszony (de nem haraggal):
– Elvira! Mi értelme annak, hogy költse a pénzét?
Én azt hittem, hogy tehetségtelen, bugyuta vagyok, de ő folytatta:
– Árulja már el nekem, hogy ezt... és azt... ön honnan tudja? (A gyomor- és tüdőüregek helyes használatáról volt szó, énekléskor.)
Nos, orosz ad hoc mestereim, Tamara és Borisz többször épp erre figyelmeztettek engem az Étoile-ban. De térjünk vissza az elbeszélés időfonalához!
Az Étoile-ban csak negyedét kaptam annak, amit a Timirov házaspár felvett. Ez így volt méltányos! ...De most veszem észre: ideje lenne már elmondanom, miként szereztem meg a menekültstátust és az ideig­lenes munkavállalási engedélyt Francia­országban.
                                                                       * * *
Nos, bármilyen fájdalmas is volt, utólag visszatekintve én a Gondviselés műveként értékelem azt a pillanatot, amikor megsebesültem a ventimigliai Alpokban, a szakadékban. Eszméletvesztésem a gyorsvonaton, az operáció, a kórházban töltött tíz nap, a montgeroni menedékhely, mindezek  átsegítettek a hatóságokkal való szembesülés szigorán, de a számonkérést nem kerülhettem el. A rendőrségnek tudomása volt arról, hol tartózkodom, és Mont­geronba kihozták a behívót. Szigorúan megszabott időpontban a belügyminisztérium me­nekültosztályán kellett jelentkeznem. Min­dent tudtak rólam. Meg­győ­ződésem, hogy Trieszt körlevélben jelenthette; ekkor és ekkor a „román” menekültje egy kisfiúval eltűnt a táborból.
A kihallgatáskor egy román asszony, hivatalos tolmács állt rendelkezésünkre. Én azzal kezdtem, hogy sírva fakadtam. Arra kértem az urakat, ne toloncoljanak haza, mert otthon megölnek, vagy jobb esetben börtönbe zárnak.
Tudomásuk volt a Triesztben történt kloroformos-maszkos fojtogatásról, és – íme a sors iróniája – épp ez a mozzanat segített rajtam a franciáknál. Jogcímem keletkezett arra, hogy hiteles politikai menekültnek minősítsenek. És erre – jóindulattal – ők hívták fel a figyelmemet, ugyanis tudták, hogy a trieszti fogdában még azt vallottam: anyagi gondjaim nem voltak otthon, és a Ceauşescu-rendszerrel sem kerültem összetűzésbe. Férjem felől is érdeklődtek. Elmondtam, hogy katonaember, egyenruhájának vállpántján látható a rangfokozata, és a fegyvernem is, hogy repülős. Így jár-kel a városban, tehát nem titkos ügynök. És mi egymással már alig beszélgettünk az utolsó időben. Kihall­gatóim emberségesen viselkedtek, megfé­lemlítés, testi fenyítés nem történt.
Az „interjú” után orvosi vizsgálatra küldtek. Az orvos is mindenről tudott: sikertelen öngyilkossági kísérletemről, a félelmetes Lupus-gyanúról is, megtapogatta faromban az injekciók okozta csomókat stb. Hadd ne részletezzem, de azt azért még elmondom, hogy több irányból lefényképeztek, és ujjlenyomatokat is vettek tőlem.
Hét órán át tartott ez az eljárás. Napokig várnom kellett a válaszra, ami idegileg tönkretett, nem bírtam aludni. Aztán kihozták az értesítést, hogy jelentkezhetem a menekültügyi hivatalban az ideiglenes igazolványért. Meglepetésemre ott is románok fogadtak. Először azt hittem, hogy létezik egy román „szakosztály”, ahol csak velünk foglalkoznak, de később kiderült, hogy a véletlen műve. Mindkét tisztviselő több nyelven beszélt, a magyart kivéve. Egy apró termetű, idősebb asszony, Madame Stoicescu szelíden mosolygott, érdeklődéssel, sőt, megértően viszonyult hozzám, de munkatársa szigorú volt. Tudatta, hogy nem hagyhatom el Párizst, csakis rendőrségi engedéllyel, és amikor megkérdeztem, hogy tekintettel kiskorú gyermekemre nem kaphatnék-e valami segélyt, ő rettenetesen rám förmedt:
– Ide figyeljen! Maga azért jött, hogy koldulni kezdjen? Pénzt ebben a világban csakis munkával lehet szerezni. Megértette? Itt nem úgy van, mint otthon! Dolgozzon! És jól vigyázzon, hogy mit csinál! Itt, Párizsban sok román él. Nehogy szégyent hozzon a becsületünkre!
Nem feleseltem, de mivel én romániai magyarnak vallottam magam, rosszulesett ez a hangnem. Szerencsémre Madame Stoicescu már az első pillanattól szimpatizált velem, és hamar asszonyközelségbe kerültünk, de annyira, hogy rövidesen „Ma­mici”-nak szólíthattam, mint a kisfiam engem. Tőle tudtam meg, hogy kollégájának szédületes vagyont kellett otthon hagynia Bukarestben a romániai államosításkor. Most szerény francia állami fizetésért, egyszerű hivatalnokként éli életét. Pedig nem akárki! Román herceg! Alexandru Ghicának hívják. Párizsban tehát az első sértést egy romántól kaptam, egy uralkodóházi-történelmi személyiségtől. (Később barátok lettünk. Nyolc évre rá megkérdezte: lehetne-e a násznagyom az esküvőmön? Erről majd a megfelelő pillanatban részletesebben is mesélek.)
Gyakorlatilag tehát szabad lábon élhettem, francia „letartóztatásban”. Dolgoz­hattam is, de Párizs  területéről nem szabadott kilépnem. És itt volt a nagy szomorúság, mert Montgeron akkor még kívül esett a bűvös körön. Madame Stoicescu közbenjárására a rendőrség enyhített a szigoron, látogathattam Valentint, de előtte be kellett jelentenem ezt a Mozart sétányon levő rendőrőrsön. Hétvégeken és csak reggel nyolctól délután ötig kaptam kimenőt. Ötkor ismét jelentkeznem kellett. És ez az állapot 1973-ig tartott, egy évre rá kaptam meg a francia állampolgárságot. Kisfiam negyedik, Franciaországban első születésnapján épp ilyen okokból nem lehettünk együtt.
Ma is minden szeptember 23-án elszorul a torkom, mert átélem azt, amit akkor éreztem. Szembe kellett néznem a múlttal, jelennel és a jövőben rejlő felelősséggel. Ugye emlékeznek? Egy évvel azelőtt férjemet valamelyik nője mellől kellett hazahívnom kisfia születésnapjára, és emiatt én ünnepi verést kaptam Doreltől. Valentin bemenekült a sarokba, a hatalmas mackót szorosan átölelte, és némán, rémülten figyelte, hogy mi történik közöttünk. Hát vissza kell-e sírnom ezt az állapotot? De álmaim fővárosa: a mostoha, a gyönyörű, a mulatós kedvű, a szélhámos... az elmezavarodottan szexuális Párizs félelmetes volt, és benne engem ide-oda sodort az Élet, mint dugót az árvíz.
Montgeronban mesélték nekem még az elején, hogy amikor befutott a római expressz, és engem hordágyon, ájultan vittek ki a fülkéből, Valentin az ablak melletti sarokba menekült, és szorosan átölelte a mackót. Nem sírt, nem hisztizett, nem rúgkapált, amikor ölbe vették és Montgeronba vitték, de aznap nem fogadta el az ételt, nem szólt senkihez, csak fogódzott a mackójába, és riadtan szemlélődött. Orosz szót még hallott, mert vele többször jártam Moszkvában, de egy mukkot sem értett franciául. És az intézet (orosz és francia) pedagógusai, nővérei, papjai... mindenki, a szakácsnőt és takarítónőt is beleértve, csodát műveltek. Tíz nappal ezután, amikor engem a sebészetről odavittek, már az én megszokott kisfiamra találtam, aki ha nem értett valamit, vonogatta a vállát és mosolygott. Arra kértem a nővéreket, mondják meg őszintén, ha kiderül, hogy Valentin zsenge elméje, teste-lelke-egészsége valamiképpen megsérült a kalandban. Pár héttel később – én már nem lehettem mellette – minden gyermekről fénykép készült dokumentációs célból. Amikor ismét találkozhattunk, nővér kolléganőim a mellékelt igazolványképet adták kezembe, és azt mondták: legyek nyugodt! Egy negyedik éves gyermek ilyen őszintén csak belső indíttatásból tud mosolyogni. Erőszakkal: mosolyogj!, ne szuszogj!, ne mozogj! – erre kényszeríteni képtelenség.
Nos, így esett meg, hogy egy kovásznai székely asszony és egy belényesi román katonatiszt házasságából született gyermek orosz-franciává alakult az orosz emigráció franciaországi gyermekotthonában. Két első kebelbarátja Pierre és Igor volt, egy Marina Vlady nevű asszony gyermekei. Marina is gyakran látogatta az apróságokat. Oroszul beszélgettünk. Az első, amit megtudtam tőle, hogy épp válik második férjétől, aki francia repülőtiszt.
– Nahát! Én is a „repülősöm” elől menekültem Nyugatra! Előtte egy oroszom is volt...
Életre szóló barátságot kötöttünk erre a jeligére, de hogy ő már világhírű filmszínésznő, azt a nővérek súgták meg nekem. Marina szülei 1917-ben elmenekültek a kommunizmus elől, ő már Franciaországban született, és másfél évvel volt idősebb, mint én. Elvált, majd egy filmfesztiválon szerelmes lett Vlagyimir Viszockij moszkvai orosz színész-dalszerzőbe, és – figyelem! – Párizsból Moszkvába (!) ment hozzá feleségül. Hazahívta Marinát a szülőföld, az anyanyelv varázsa, a hiteles orosz közönség, a mély orosz lélek, a temperamentum. Brezsnyevék kémet sejtettek benne, zaklatták is egyfolytában (ráfogták, hogy kábítószercsempész stb.), de ő tizenkét éven át kitartott a pokolban, egészen szerelme haláláig. Utána visszatért Nyugatra. Negyedik férje rákkutató orvos volt, egy ideig mellette voltam asszisztensnő.
Marina barátnőm pár napja, szeptember 3-án halt meg. Nemcsak filmszínészként, énekesként, sőt íróként is emlékezni fog rá az utókor. Aki teheti, kérem, tisztelegjen emléke előtt! Nyissa ki az interneten pl. A boszorkány (La Sorcière) című filmjét 1956-ból. Magyar szinkronnal megy az alábbi linken: http://www.youtube.com/watch?v=dATO275N0p4. Marina ekkor még nagyon fiatal és gyönyörű volt.
(folytatjuk)