Nagy serényen én is az apám nyomába szegődtem, mert igen szerettem volna már látni belülről is a házat. Mindjárt kezdetben bémentem volna, de attól féltem, hogy valami vadállat vagy elbújt hegyi tolvaj szembeszökik az ajtóban velem. Most is az apám háta mögé húzódtam, s csak onnét lestem előre. A deszkaajtón vaskilincs volt, de látszott, hogy nincs az ágyába béhúzva egészen.
Úgy látszik, apám ezt nem szerette, mert az ajtó előtt húzódozni kezdett, s majd mintha köhögés jött volna rá, olyformán kiáltotta:
– Hééé!
– Tán fél, édesapám? – kérdeztem a háta mögül.
– Ezt nem úgy hívják – mondta, s azzal bédugta a fejét az ajtón, de vissza is kapta rögtön, s még az ajtót is bérántotta kilincsre.
Támaszkodó lélekkel néztünk össze.
– Hát hogy hívják? – kérdeztem.
Apám nem felelt, hanem a macskát lehajította hamar a földre, és vészjósló ábrázattal egy nagy karót ragadott fel, s intett nekem is, hogy kövessem a példáját gyorsan.
Alig találtam egy husángot, úgy meg voltam ijedve.
– Mi az ánti van odabé? – kérdeztem súgva.
– Valami nagy! – felelte apám.
– Milyen?
– Veres.
– Farka van-e?
– Nem tudtam kivenni.
Az ajtónál hadállást vettünk, a kézbelieket ütésre felhúztuk, és vártunk. A csend dermesztő volt, csak a macska nyávogott fel kis szünetekkel a hátunk megett. Mind bánatosabban és mind hegyesebben eregette a kacskaringókat a levegőbe, míglen apám türelmét vesztette, és hátrafordulva rákiáltott:
– Hallgass, a ponciosodat!
– Mi sem sírunk, nézd meg – magyaráztam neki én is –, pedig nagyobb bajunk van, mint neked.
A macska csakugyan elhallgatott, s mi is álltunk tovább mozdulatlanul.
– Az ajtót nem kéne kinyitani? – kérdezte apám egy idő múlva.
– Az biza jó volna, ha kinyitná valaki – feleltem.
– Valaki, de ki?
– Azt egy idősebb ember.
Egészen megrekedtünk, mert apám még csak nem is szólott erre semmit. A nagy szorultságban az jutott eszembe, hogy én meglesem azt a fene vereset. Lassan odamentem tehát az egyik ablakhoz, és vitézül kukucskálni kezdtem bé a házba.
– Mit látsz? – kérdezte apám.
– Én, úgylehet, egy kutyát.
Apám is odajött az ablakhoz, és kémlelni kezdett. Egyszer a jobb szemét hunyta bé, máskor a balt; majd ellenzőt csinált a homlokához a tenyerével, de a nagy veres állat feküdt, s így apám nem tudott biztos megállapítást tenni.
– Bár kutya volna!... – mondta végre.
– Hát mibe fogadjunk, hogy kutya?
– Abba, hogy menj bé s hajtsad ki, ha olyan biztosan tudod.
Megint úgy kezdhettem pislogni, mint a béka. Félelmemben már a verejték is kivert a homlokomon. De akkor arra jött a macska, és felnyávogott reám, mintha társul ajánlkoznék. Hát ennél jobbkor macska még nem jött, amióta van a világ. Felvettem rögtön, odavittem az ajtóhoz, és keresztet vetettem rá. Aztán egy arasznyi nyíláson béengedtem a házba.
Feszülten vártuk, hogy mi lesz.
Kicsi idő múlva nyöszörgést hallottunk, majd elgyöngült hangon ugatni próbált egy kutya.
– Mit mondtam, édesapám?! – kiáltottam fel; s mintha én lettem volna a gazda, kinyitottam sarkáig az ajtót.
Csakugyan kutya volt.
Egy eléhezett, szomorú kutya.
Ott feküdt valami gyenge szénavackon, s még annyi ereje sem volt, hogy felkelhetett volna, amikor bémentünk hozzá. Legtöbb volt, amit tett, hogy a fejét felemelte valamicskét, s úgy nézett hol engemet, hol apámot, akár a haldokló, aki nem tudja, hogy kettőnk közül melyik az Isten. A színe nem volt éppen veres, amilyennek a bégyűlt fényben az ablakon keresztül láttuk, hanem inkább barna. A teste az éhség pusztításai után is elég nagynak látszott, de abban sok része volt a gyapjának is, amely gazdag rendetlenségben takarta.
Úgy álltunk mellette, mint a beteg ágya mellett.
– Maga az Isten rendelte nekem ezt a kutyát – szólaltam meg végre.
– Ezt ő, abba betegedett belé – mondta apám.
– Ne vessek neki egy darab kenyeret?
– Még csak az hiányzik! – ellenkezett apám. – Hiszen azzal a szikkadt gyomrával estig beléhalna a kenyérevésbe. Hanem mindjárt vizet melegítünk, s belé puliszkalisztet: s azt adjuk neki lagymatagon.
Mivel immár a miénknek lehetett tekinteni, meg is kereszteltem, s a Bolha nevet adtam neki. Kicsi részben a színe miatt, de nagy részben azért, mert úgy gondolkoztam, hogyha én megadom neki a Bolha nevet, tán csak az Isten is hozzáadja neki a bolhával járó szökdöső egészséget.
Még megsimogattam, hogy a reménység adjon neki erőt; aztán kimentem, és parancs szerint béhoztam az átalvetőt és a tarisnyát, s odatámasztottam mind a kettőt a fal mellé. Apám nekilátott, s amíg rakosgatta ki az egyet-mást, felszerelést, addig én szemügyre vettem a ház belső világát.
