William Shakespeare Hamlet című drámájához Schilling Árpád hozzátoldott néhány apró, kiegészítő szövegrészt, így született a hamlet.ws, mely színházi körökben ismert és igen elismert előadás. Tömören fogalmazva: remekmű. Azzá avatja a darabban játszó három színész, Gyabronka József, Nagy Zsolt és Rába Roland. Az alapmű figuráit pingponglabdaszerűen adogatják egymásnak, állandóan cserélgetve egymás közt a szerepeket, így természetesen magát a dán királyfit, Hamletet is mindhárman felváltva alakítják. E szokatlan megoldás ellenére letisztult, puritán előadást látunk, nincs díszlet, jelmez, a nézők egy négyzet alakú, kis színpadteret körbezárva ülnek, a négy első sor közepén egy-egy üresen hagyott szék, melyet a színészek foglalnak el, amikor éppen ülve játszanak. Noha leegyszerűsítettnek tűnik, a játék két órán át eleven és élénk, hiteles és megrázó, amit így testközelből látni ritka ajándék. Szó, gesztus és tekintet – a színház mindenkori fundamentumából épít Schilling három színésze segítségével ős várat, újra bizonyítván, a teátrum lényege nem az öncélú hatáskeltés, hanem a közlés, a problémafelvetés, s ha arra gondolunk, hogy e virtuóz produkció elsődleges feladata a beavatás, színházközelbe vonzani az érdeklődő diákokat, bizony, csak keresgélni lehet az elismerő szavakat. Egyébként Schilling Árpád értelmezésében a hamlet.ws a felnőtté válás történetét is jelenti, mert „a felnőtté válás pillanata az, amikor ráébredünk kiszolgáltatottságunkra, gyengeségünkre, tragikus magányunkra”.
Az előadás előtt maguk a színészek segítenek ültetni az érkező fiatalokat, néhány késő kedvéért még várnak is öt percet. Majd kezdenek, néhány diákot is alkalmi szereplővé avatnak, megkérik őket, olvassanak fel egy-egy rövid passzust. Ezúttal az előadás elején hangzanak el Shakespeare sorai a színház értelméről – mindenkoron tükröt tartani –, a színész feladatáról, aztán mindent elsöpör a játék, jelenetről jelenetre villantva a lét nagy kérdéseire, a pörgő történet olykor nyers erővel hozza felszínre az emberi élet dilemmáit. A színházi lecke adott, aki akar, okulhat belőle. Végszó előtt – „a többi néma csend” ezúttal angolul (the rest is silence) hangzik el, énekelve többször is – Hamlet és Laertes tőrpárbaját megelőzően a színészek arra kérik a nézőket, csukják be szemüket, így aztán mindenki a maga sötétjében marad a vívás, a küzdelem hangjával, miközben képzeletbeli kardok suhogása szeli a levegőt. Aztán újra csend, majd őszintén feltörő, elismerő taps. Vége. Katarzis.
A darab két órája után a színészek még egy órát beszélgetnek a fiatalokkal, kérdéseikre válaszolnak, közvetlenül, alázattal, arra kérve őket, kíváncsiskodjanak merészen, s tegezzék őket bátran. Ebben az előadásban – hangzott el – a színészeknek folyamatosan figyelniük kell egymásra, keresniük kell a kontaktusokat, állandó kommunikáció folyik a nézőkkel. A Krétakörben ugyanis alapvető követelmény volt, hogy nem akartak halott színházat, az előadásnak mindig el kellett jutnia pillanatnyi közönségéhez, ráadásul a hamlet.ws-t közvetlen, nagyon intim térbe szánták, emiatt sosem egyforma, a nézők teszik mindig mássá, ez a forma életben tartja. A színház mint művészeti ág arról is szól, hogy nem kell félni a személyes történetek becsempészésétől. Minden korosztály másképp reagál erre a sok rétegű darabra, öt év alatt az is megtörtént, hogy a darab erejétől megérintett néző megvallotta gaztetteit, de bemutatták a váci börtönben is, mialatt „kafferbivalyok” elszántan beordibáltak, „szúrd már le”, nekik érvelni, magyarázni kellett, bizony, az idők során sokakban hatolt mélyre ez a történet...
Nádasdy Ádám Hamlet-fordításának köszönhető, hogy annyira mai a darab, ez nagyon jól fenntartja az érdeklődést, s hogy Schilling Árpád más szerzők – William Blake, Georg Büchner, Eminem, Allen Ginsberg, Johann Wolfgang Goethe, József Attila és Pilinszky János – szövegeit is beemelte („újrahasznosította”), azért van, mert találkozik a gondolkodásmód, ugyanazt a problémakört járják végig, „a rendező úgy gondolta, ezeket az embereket össze lehet hozni” – magyarázta a diákoknak Nagy Zsolt.
S hogy miért tartják fontosnak ide is elhozni az előadást, egyáltalán azt, hogy színházba vezessék a diákokat? Rába Roland szerint Schilling Árpád ezt úgy fogalmazta meg, a nézőket – már a fiatalokat is – érdekeltté kell tenni, azt szeretné, hogy később is legyenek nézői az ő színházának, „ezért találta ki, hogy előadásainkkal menjünk az iskolákba”. Nagy Zsolt hozzáfűzi: „mi azért tartjuk fontosnak, mert hiszünk ebben az előadásban, hiszünk abban, hogy értékes és közlünk vele valamit.”