Rendhagyó tanévnyitónak is beillene a hamlet.ws című színházi előadás annak a mintegy százötven középiskolás diáknak, aki múlt kedden végignézte a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtárban. A budapesti Krétakör Színház – a független társulat 1995 és 2008 között létezett – egyik utolsó produkcióját kifejezetten középiskolás diákok számára rendezte Schilling Árpád. Az előadás öt éve él, többnyire iskolákban mutatják be.
William Shakespeare Hamlet című drámájához Schilling Árpád hozzátoldott néhány apró, kiegészítő szövegrészt, így született a hamlet.ws, mely színházi körökben ismert és igen elismert előadás. Tömören fogalmazva: remekmű. Azzá avatja a darabban játszó három színész, Gyabronka József, Nagy Zsolt és Rába Roland. Az alapmű figuráit pingponglabdaszerűen adogatják egymásnak, állandóan cserélgetve egymás közt a szerepeket, így természetesen magát a dán királyfit, Hamletet is mindhárman felváltva alakítják. E szokatlan megoldás ellenére letisztult, puritán előadást látunk, nincs díszlet, jelmez, a nézők egy négyzet alakú, kis színpadteret körbezárva ülnek, a négy első sor közepén egy-egy üresen hagyott szék, melyet a színészek foglalnak el, amikor éppen ülve játszanak. Noha leegyszerűsítettnek tűnik, a játék két órán át eleven és élénk, hiteles és megrázó, amit így testközelből látni ritka ajándék. Szó, gesztus és tekintet – a színház mindenkori fundamentumából épít Schilling három színésze segítségével ős várat, újra bizonyítván, a teátrum lényege nem az öncélú hatáskeltés, hanem a közlés, a problémafelvetés, s ha arra gondolunk, hogy e virtuóz produkció elsődleges feladata a beavatás, színházközelbe vonzani az érdeklődő diákokat, bizony, csak keresgélni lehet az elismerő szavakat. Egyébként Schilling Árpád értelmezésében a hamlet.ws a felnőtté válás történetét is jelenti, mert „a felnőtté válás pillanata az, amikor ráébredünk kiszolgáltatottságunkra, gyengeségünkre, tragikus magányunkra”.
Az előadás előtt maguk a színészek segítenek ültetni az érkező fiatalokat, néhány késő kedvéért még várnak is öt percet. Majd kezdenek, néhány diákot is alkalmi szereplővé avatnak, megkérik őket, olvassanak fel egy-egy rövid passzust. Ezúttal az előadás elején hangzanak el Shakespeare sorai a színház értelméről – mindenkoron tükröt tartani –, a színész feladatáról, aztán mindent elsöpör a játék, jelenetről jelenetre villantva a lét nagy kérdéseire, a pörgő történet olykor nyers erővel hozza felszínre az emberi élet dilemmáit. A színházi lecke adott, aki akar, okulhat belőle. Végszó előtt – „a többi néma csend” ezúttal angolul (the rest is silence) hangzik el, énekelve többször is – Hamlet és Laertes tőrpárbaját megelőzően a színészek arra kérik a nézőket, csukják be szemüket, így aztán mindenki a maga sötétjében marad a vívás, a küzdelem hangjával, miközben képzeletbeli kardok suhogása szeli a levegőt. Aztán újra csend, majd őszintén feltörő, elismerő taps. Vége. Katarzis.
A darab két órája után a színészek még egy órát beszélgetnek a fiatalokkal, kérdéseikre válaszolnak, közvetlenül, alázattal, arra kérve őket, kíváncsiskodjanak merészen, s tegezzék őket bátran. Ebben az előadásban – hangzott el – a színészeknek folyamatosan figyelniük kell egymásra, keresniük kell a kontaktusokat, állandó kommunikáció folyik a nézőkkel. A Krétakörben ugyanis alapvető követelmény volt, hogy nem akartak halott színházat, az előadásnak mindig el kellett jutnia pillanatnyi közönségéhez, ráadásul a hamlet.ws-t közvetlen, nagyon intim térbe szánták, emiatt sosem egyforma, a nézők teszik mindig mássá, ez a forma életben tartja. A színház mint művészeti ág arról is szól, hogy nem kell félni a személyes történetek becsempészésétől. Minden korosztály másképp reagál erre a sok rétegű darabra, öt év alatt az is megtörtént, hogy a darab erejétől megérintett néző megvallotta gaztetteit, de bemutatták a váci börtönben is, mialatt „kafferbivalyok” elszántan beordibáltak, „szúrd már le”, nekik érvelni, magyarázni kellett, bizony, az idők során sokakban hatolt mélyre ez a történet...
Nádasdy Ádám Hamlet-fordításának köszönhető, hogy annyira mai a darab, ez nagyon jól fenntartja az érdeklődést, s hogy Schilling Árpád más szerzők – William Blake, Georg Büchner, Eminem, Allen Ginsberg, Johann Wolfgang Goethe, József Attila és Pilinszky János – szövegeit is beemelte („újrahasznosította”), azért van, mert találkozik a gondolkodásmód, ugyanazt a problémakört járják végig, „a rendező úgy gondolta, ezeket az embereket össze lehet hozni” – magyarázta a diákoknak Nagy Zsolt.
S hogy miért tartják fontosnak ide is elhozni az előadást, egyáltalán azt, hogy színházba vezessék a diákokat? Rába Roland szerint Schilling Árpád ezt úgy fogalmazta meg, a nézőket – már a fiatalokat is – érdekeltté kell tenni, azt szeretné, hogy később is legyenek nézői az ő színházának, „ezért találta ki, hogy előadásainkkal menjünk az iskolákba”. Nagy Zsolt hozzáfűzi: „mi azért tartjuk fontosnak, mert hiszünk ebben az előadásban, hiszünk abban, hogy értékes és közlünk vele valamit.”