Kevés színházi bemutató kezdődik úgy, hogy az előadás rendezője nyilvánosan mentegetőzik, nincs elegendő ülőhely, s azt javasolja a fáklyákkal s famatuzsálemekkel szegélyezett promenádon érkezőknek, akinek három órán keresztül van mihez kezdenie a környéken, tegye meg, utána térjen vissza, s ha szükséges, másodjára is lejátsszák az előadást.
Zabolán ez történt.
A Mikes-kastélyban augusztus folyamán kéthetes színházi „workshopot”, amolyan nyári egyetemet tartottak Roy Chowdhury Gergely támogatásával. A szellemi műhelymunkán a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem színészhallgatói vettek részt, s annak fináléjaként augusztus 19-én este Balogh Attila rendezésében bemutatták Füst Milán Boldogtalanok című drámáját a kastélykert régi, éppen felújítás alatt álló lovardájában.
Ennyi a szikár hírmag.
Emögött viszont mélyebb rétegek húzódnak. Ahhoz, hogy Zabolán színvonalas színházi előadást láthassunk, nem elegendő a kastély ódon, boltíves lóistállója. Azt nem csak ideiglenes színházi térré kellett avatni, hang- és világítástechnikával felszerelni, nemcsak vállalkozó szellemű rendező és színésztanoncok kellettek, hanem szikra, vagyis kezdeményezés, felkarolás. Ötlet, pénz kellett hozzá, kulturális horizontok fürkészése, távlati célok megfogalmazása.
A kastélykerti eseménysor is igazolja: a művészetnek, a minőségi kultúrának, akárcsak régen, ma is felvilágosult mecénásokra van szüksége. És Zaboláról jelentkeztek, így Balogh Attila fiatal rendezőként – a szatmárnémeti Harag György Társulat alkalmazottja – meghívhatta azokat a színész diákokat, akikkel szeret együtt dolgozni – „megkértem őket, tanuljunk közösen” –, leltározhatott a kastély helyszínei között. A régi lovarda mellett döntött, ez a tér biztosított lehetőséget arra, hogy málló vakolatú falai között színre vigye egyik kedvenc darabját, amelyet a magyar drámairodalom egyik legjobbjának, legnépszerűbbjének tart.
Füst Milán (1888–1967) huszonhat évesen írta a Boldogtalanokat, „amikor már tisztán látó volt”. Ezt a drámát az elmúlt években Háromszéken nem mutatták be, a magyarországi társulatok rendszeresen műsorra tűzik. A Kossuth-díjas író 1914–ben írta remekművét, amelyben „naturalista pontossággal festi le az emberi lélek alantas vonásait”. A Boldogtalanokról a budapesti Katona József Színház az alábbiakat összegzi: „A dráma középpontjában a jobb sorsra érdemes, valamikor tehetséges embernek induló Húber Vilmos nyomdász áll és a tőle elszakadni képtelen nők, a szeretői, akik a férfival harcolva áldozatokká válnak. Nem különböznek azok a kapcsolatok sem, amelyek Húbert anyjához vagy nővéréhez fűzik. Füst Milán boldogtalanjai elsősorban lelkileg, szellemileg vannak ketrecbe zárva, nem csak anyagilag épültek le.” Maga Füst pedig a következőképpen fogalmaz: „Hogy írtam én a Boldogtalanokat? 1913-ban egy öt- vagy hatsoros hír jelent meg Az Est című lapban Két leány egy legény címmel. Mikor ezt elolvastam, arra gondoltam, hogy íme, milyen kitűnő drámai anyag ez. Egy siket asszonnyal kezdtem, a nyomdász anyjával... – de mit is részletezzem? El kell olvasni a drámát, akkor majd kiderül, hogy mit csináltam ebből a hat sorból.” Ács János, aki a budapesti Nemzeti Színházban rendezte meg a Boldogtalanokat, egy interjúban a következőket állította: „Ha ma nézzük ezt az újságcikk alapján íródott történetet, azt látjuk, hogy a viselkedési minták lényegében nem változtak száz év óta. Az ember lelke nem változik. Ma videó van és repülünk, de egy repülőgép fedélzetén ugyanazokat a szorongásokat hurcoljuk magunkban, mint száz évvel ezelőtt egy postakocsin.”
Noha Balogh Attila nem szereti a „talált tereket”, Füst Milán Boldogtalanok című színműve pont a régi lovardába kívánkozott, a színészek teljesítménye mellett az adta meg az előadás „smakkját”. Két hétig éjjelente próbáltak, este héttől hajnali hatig, mert nappal mesterek dolgoztak, éppen újították az épületet. Az ideiglenes színházi tér falainak vakolata kopott, darabos, az ablakok további téglafalakra tekintettek, a lepusztultságot fokozták a szépen irányított, súroló fények, s e szorongatottságba tért vissza folyamatosan Edith Piaf rideg hangja. A díszlet minimális, száraz falevelek a földön, szék, heverő, recsegő rádió, ócska vaskályha. A nézőtéren pedig különlegesen ósdi, régi idők kismozijaira emlékeztető székek a nézőknek. A lovardát egyetlen alkalommal szellemítette át a színház csodája, ezen a helyszínen többet nem játsszák az előadást. Egyszeri teátrumi tér, megismételhetetlen hangulattal és varázslattal.
E környezetbe szorítottan teljesítettek – néhányan figyelemre méltóan! – a fiatal színésznövendékek: Csíki Szabolcs, Simon Boglárka Katalin, Moldován Blanka, Sándor Anna, Trabalka Cecília, Erőss László, Bödők Zsigmond Mátyás. Mindannyian kiúttalanokként vergődnek sorsuk hálójában, Húber Vilmos papi nyomdász szerepében Csíki Szabolcs, Róza nyomdai munkáslány szerepében pedig Simon Boglárka Katalin alakított ígéretesen, hitelesen. „Kezdő rendező vagyok, színházban még nem merek ilyesmivel előállni, ami Zabolán történt, az inkább kalandra fel volt” – összegezett Balogh Attila, aki a körülményeket is figyelembe véve elégedett az előadással. Azt egyébként filmre vették, s ha igénylik, kőszínházba is elviszik.
A zabolai kastélykert szigetként, újító és korszerű helyszínként színezte a nyári háromszéki kultúrpalettát. Íme, lehetséges – és szükséges! – az efféle szellemi kalandozás. Ha számos hasonlót jegyezhetünk, nem lesz nagy baj, legalábbis az alkotó emberek mezsgyéjén.
