Ujjé, megyünk Olaszországba! – ujjongott a fiam, amikor a csíkszeredai konzulátuson kivettük a magyar útleveleket. Lecsillapítottam, hogy idén még nem. Történt, hogy két éve megkérdezte, mikor megyünk Olaszországba. Akkor válaszoltam, hogy amikor magyar útlevelünk lesz, ugyanis a tévék egyre-másra közvetítették a román állampolgárokkal kapcsolatos balhékat.
No, meglett a magyar útlevél, aminek több előnye is van. Egyrészt felnőtteknek tíz évre is ki lehet váltani, gyerekeknek ötre – míg a románt legfennebb öt, illetve három esztendőre. Továbbá tapasztaltuk már, hogyan néznek ránk román állampolgárként, s miként, ha a kérdésre azt válaszoljuk: „hungarian”.
Kempinges körutat szervezünk a Nyugat-Balkánra. Elsősorban a térképekben bízom, anélkül nem indulok el. De mióta néhány éve ajándékba kaptam egy műholdas helymeghatározó készüléket (GPS), elkényelmesedtem. Sajna, az év elején feltörték kocsimat, s ellopták a szerkentyűt. Vártam, hátha megkeríti a rendőrség, de hiába... Utolsó pillanatban vásároltam egy újat. Jogtisztát. Teljes Európa-térképpel. Magyar hangja Eszter, írta a készüléken, hát Esztinek becéztük.
Zsombolyánál léptük át a szerb határt. A román határőr csodálkozott. Nézte a magyar útleveleket, aztán a román rendszámú Dacia Logant. Elkérte a gépkocsi papírjait, majd megkérdezte: kettős állampolgárok vagyunk? Valószínűleg nem találkozott még ilyesmivel, a magyar útlevél nem régen hozzáférhető, de még azelőttről elégséges a személyazonossági kártya bemutatása a szerb, horvát, montenegrói határon is. Bosznia-Hercegovinába már útlevél szükségeltetik, ezért is váltottuk ki a teljes családnak. Eszti már Zsombolya előtt megzavarodott, nem tudta, merre járunk, nem akart átvezetni a határon, mind Nagyszentmiklósra akart vinni. Aztán a Vajdaságban egyáltalán nem jelentkezett. Még Újvidéken sem ébredt fel. Szidtam is eleget, hogy jó pénzért megvásároltam, ráadásul jogtisztán, „full-Európa”-térképpel. Jobban jártam volna, ha veszek egy olcsó készüléket, s rátöltök valami kalózprogramot, duzzogtam.
A szerb–bosnyák határon simán ment az átkelés. A keleti részen, az ún. Boszniai Szerb Köztársaságon keresztül csorogtunk dél felé. Kétnyelvű helységnévtáblákat hagytunk el: felül cirill betűs, alul latin ábécés írás. Eszti továbbra is néma. Szarajevó előtt húsz kilométerrel feltámadt, lassan magához tért, aztán irányított. Többé nem volt gond vele. Sőt, Horvátországban még az ösvényeket is ismerte. Úgy látszik, Eszti nem szereti a szerbeket. Mostar után megváltoztak a helységnévtáblák: felül latin írás, alul a cirill betűs. De mindeniket befújták festékszóróval. Hercegovinában sem szeretik a szerbeket. Ezek nem szép dolgok, de a nemrég lezajlott háború, népirtás után érthető. A hercegovinai–horvát határon egyszerű volt az átkelés. Néhány nap múlva még kétszer kellett átlépni a határt, ugyanis Bosznia-Hercegovina egy kis része lenyúlik a tengerpartra. De ott csak lassítottunk, s intették, hogy folytassuk az utat.
Dalmáciai nézelődés után Magyarország felé kerültünk haza. Letenyével átellenben, Gorican horvát határállomáson két személygépkocsit bogarásznak egy kapunál. Azonnal odahajtottam a másikhoz, ahol a határőr már kijött a kuckójából, s indult valahova. Látta a román rendszámú román kocsit, s a másik két kocsi felé intett, közben mondott valamit – minden bizonnyal azt, hogy álljak oda, a többiekhez, horvátul. Ám meglátta kezemben a magyar útleveleket, valami olyasfajta indulatszó hagyta el száját, hogy „ááh”, visszalépett a bódéba, felnyitotta a sorompót, s intett, hogy mehetünk. Meg sem nézte az úti okmányokat. Elég volt egy magyar címeres útlevélborító.
Mindent összevetve, Eszti okozott egy kis csalódást, de aztán megbékéltem vele – a magyar útlevél viszont beváltotta a hozzá fűzött reményeket.
