Ha kapásból kellene megneveznünk néhány zenészt, aki már évtizedek óta a magyar zene zászlóvivője, Kovács Ákos neve az elsők között szerepelne. A negyed évszázada sínre tett zenei sikerszerelvény, olyan „állomásokkal”, mint az Ikon, a Hűség, az Andante vagy A katona imája, még ma is zavartalanul halad útján, a hajtóerejét képező ihletforrás pedig korántsem látszik apadni: milliónyi eladott lemez, tucatnyi sikerdal, turné, verseskötetek és megannyi szakmai és közönségdíj után a szerelvény újabb állomáshoz érkezett: ez a 2084 című új album. Neve ellenére az új anyag nemcsak a jövőt firtatja, hanem a múltat is idézi, legalábbis zeneileg, hangzásilag.
– Közhelyesen úgy is fogalmazhatnánk, hogy visszatértél a gyökerekhez. Mi az, amivel mégis előremutat, amivel újat hoz a lemez?
– A 2010-ben megjelent A katona imája című korong egyik dalához elővettem a régi szintetizátoraimat, leporoltam a régi mintákat. Nagyon jó érzés volt ezekkel a hangszínekkel újra találkozni, emlékeket felidézni. Ekkor döntöttem el, hogy egy egész évadot és legalább egy egész albumot szentelek ennek a hangzásnak. Nagyon sokat foglalkoztam a megszólalással, a dalszövegekről nem is beszélve. Rengeteg hangtervezői munka fekszik a hangszínekben, bár a laikus hallgatót ez nyilván nem érdekli annyira, esetleg csak azt konstatálja, hogy érdekesen vagy jól szól az anyag. Remélem, ilyen szempontból előremutató az album, magyar lemezt még nem hallottam így megszólalni. Leginkább abban reménykedem, hogy a dalszövegek megtalálják a közönségüket. Nekünk nagyon tetszik az anyag, sok energiát szántunk rá, remélem, másnak is bejön majd.
– Menjünk kicsit vissza az időben. Mikor kezdett érdekelni a zene? Gyermekként kik voltak a nagy kedvencek, és mi volt az a katartikus zenei élmény, ami végképp elindított az óriások nyomdokain?
– Sok ilyen élmény volt, kisiskolásként még ABBA-t hallgattam, aztán magyar rockzenekarokat, Piramist, Hobót, Demjén dalait, később URH-t, Bizottságot, a Cseh–Bereményi-lemezeket. Rengeteget ültem a rádió mellett, előbb magnót, aztán lemezjátszót kunyeráltam a szüleimtől. Mindenféle zene érdekelt, gyűjtöttem a felvételeket, a Jethro Tull-tól a Judas Priest-en át a Kraftwerkig mindent. Nem tudok egyetlen élményt kiemelni, de nagyon sokat kaptam a zenétől, ezt szeretném visszaadni a dalaimban.
– Katarzis nélkül is elegendő volt az impulzus ahhoz, hogy elindítson a zenei pályán: 1987-ben felragyogott az „eredeti csillag” a kultikus Bonanza Banzai zenekar képében, ami egy elképesztő sikersorozat kezdetét jelentette... Közhely ugyan, mégis elsütöm: a siker nem jön könnyen. Mi nehezebb: elérni vagy megtartani azt?
– Nem volt az olyan könnyű vagy egyértelmű, ahogyan ma tűnhet. A Bonanza idején gyerekek voltunk, az elsöprő sikerrel nem tudtunk, mit kezdeni. Sok mindent kellett menet közben megtanulni, a közönséggel és a sajtóval való viszonyt, a dalszerzést, a lemezcsinálást, a koncertezést, minden apró részletet, amiből egy produkció összeáll. Nagy iskola volt. Közben sokszor voltam fáradt vagy kimerült, de fiatal voltam, nem számított. A turnézás mellett egyetemre is jártam, ott is helyt kellett állni. A siker nem magától jön, de a befektetett munkával sem arányos. Azt hiszem, egyszeri sikert könnyebb elérni, mint hosszabb időre megtartani.
– Egyike vagy azon kevés magyar előadóknak, akik évtizedek óta a csúcson vannak. Van erre titkos recept, amit csak kevesen ismernek?
– Ha lenne recept, nem árulnám el, de nem tudok ilyenről. Nézd, én szerelmes vagyok a munkámba, a műfajba, hihetetlen örömet találok a stúdiózásban, a dalszerzésben, tudok örülni egy jó hangszínnek, és nagyon szeretek színpadra lépni. Ettől még nem lesz automatikusan sikeres az ember, de ez elengedhetetlen hozzá.
– Mennyire lehet tudatosan karriert építeni egy olyan ihlet- és inspirációfüggő, kreatív ágazatban, mint a zene? Gondolom, a „leülök és írok egy slágert” megközelítés eleve kizárt...
– Ismerek olyan embert, aki simán tud első szándékból slágert írni. Tőlem ez idegen, nekem ihlet nélkül nem megy. Olykor ihlettel sem.
– Miből meríted az inspirációt?
– Ugyanonnan, ahonnan mások. Az emberi probléma érdekel, születés, szerelem, öröm, veszteség, halál. Másról is lehet írni persze, csak nem érdemes. Egy jó könyv, néha egy újságcikk vagy egyetlen szó is beindíthatja az embert.
– Művészeted szerves része a költészet. Dalszerzés közben általában mi születik meg először a fejedben: a szöveg vagy a dallam? A vers és a rímek hozzák a melódiát és a ritmust, vagy fordítva? Hogyan készül el egy kompozíció?
– Verseken nőttem fel, ez indított dalszövegírásra. Általában a zenével foglalkozom először, majdnem készre hangszerelt demóváltozatokra szoktam szöveget írni. Azt figyelem, hogy egy kompozíció milyen szöveget hív elő magának.
– Az alkotási, dalszerzési folyamat mostanra mennyire változott? Mennyivel vagy rutinosabb dalszerző, mint mondjuk a bonanzás időkben vagy szólópályád kezdetén?
– Ebben nem lehet rutint szerezni, csak nagyon képzett muzsikusoknak, én meg más irányból jövök. A színpadi rutin más kérdés, negyedszázadnyi koncertezés után már másképp megy az ember a színpadra, mint gimnazista korában. Ezt úgy mondom, hogy mindig is izgulós voltam, és ez mára sem változott.
– Vannak zenészek, akik, legfőképpen az alkotó folyamat alatt, tudatosan zárják el magukat a kortárs zenéktől, hogy ne lehessenek rájuk hatással. Hallgatsz mai zenéket? Ezek mennyire férkőznek a bőröd alá?
– A mai zenék már más készültségi állapotban találnak, nehezebben lelkesedem, mint kamaszként. Főleg a régi kedvenceimet hallgatom, a régi és új anyagaikat egyaránt, de azért vannak előadók, albumok, amelyek sokszor előkerülnek a maiak közül is. Ilyen például Jamie Woon vagy Ed Sheeran. Alapjában véve kevés popzenét hallgatok.
(folytatjuk)
