Olyan korban kezdte pályáját, amikor a tervgazdálkodás, a párt utasítása a gazdaság legelemibb sejtjeibe is behatolt, amikor a szaktudásnak kevés becsülete volt. Neki mégis sikerült – ha nem is maradéktalanul –, a közgazdász szakma alapértékeit érvényesítenie. Vagy úgy, hogy a szövetkezeti iskola padjaiban ülőket vezette rá az alapokra, vagy úgy, hogy – az új közigazgatási berendezkedés hajnalán, a megyésítést követő években a megyei néptanács gazdasági alelnökeként – a felépítmény egészét igyekezett szakmai alapokra helyezni. Nem volt könnyű feladat, s azt későbbi visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy ténykedését nem is nézték jó szemmel a szolgálatos „megfigyelők”. Hogy 1975-ben újabb bankvezetői megbízatását – először a beruházási bank sepsiszentgyörgyi fiókját, majd a nemzeti bank megyei fiókját vezette –, s ezzel együtt funkciójának elvesztését mennyire lehet „felbuktatásnak” vagy „káderpolitikának” nevezni, nos, ezt az akkori dokumentumok tanulmányozása, feldolgozása után lehet majd megállapítani. Azt viszont majd mindenik egykori „nemzeti bankos” munkatársa tanúsíthatja: nemcsak kiváló szakember, ha­nem példakép, emberi magatartása révén is megbecsült vezető volt.
Nem csoda hát, hogy a rendszerváltás hajnalán, már nyugállományba vonulása után a piacgazdaság, vagy ha úgy tetszik, a vadkapitalizmus első éveiben tudására nemcsak szakmabeliek figyeltek, hanem megszólalásai a közélet egésze számára értéket és mértéket jelentettek. Lett légyen szó magánegyetemi előadásokról, tudományos dolgozatokról, újságcikkekről vagy egyetemi jegyzetekről.
Hogy mit rejtegethet még kéziratban, jegyzetekben lappangó hagyatéka, egyelőre nem tudni. De az biztos, hogy egy sötét kor emberi arcát villanthatják fel, benne a széles látókörű szakértelmiség portréjával. Akitől sok szentgyörgyi ezekben az órákban így köszön el: Árpi bácsi, nyugodjon békében!