Csakhogy rövidesen madame Magi engem szólított ki a konyhából. Alá kellett írnom, hogy átvettem egy hivatalos, ügyészségi értesítést, és ezzel elment a rendőr. Nem értettem, miről van szó, megijedtem, és sírásnak eredtem. Ekkor magyarázta meg nekem Magi asszony, hogy 700 frank büntetést(?) vagy ilyesmit kell kifizetnem. Nosza azonnal megkerestük telefonon a menekültügyi hivatalban madame Stoicescut. Ő vitt el az ügyészségre, és útközben megnyugtatott, hogy formaságról van szó. Kiderült: a 700 frank annak a határsértésnek az „ára”, amit februárban követtem el a ventimigliai Alpokban. Hát úgy hiányzott nekem ez a kiadás, mint vándor üvegesnek a hanyatt esés, de mit tehettem? Kifizettem. És magamban hálát adtam az Istennek, hogy nem a whiskys menetről volt szó, mert nyomta ám a lelkiismeretemet, ami a Tokajiban történt...
Mint macska a forró kását, úgy kerülgettem tehát Párizst, és tanultam az itteni élet ezernyi ördögi játékszabályát. Eközben a francia nyelvet is ízlelgettem. Észrevettem, hogy ez is egyazon családba tartozik a románnal, de valami okból nehezebben ragadt rám, mint az olasz. Hogy mi lehetett ennek a titka? Ezt később értettem meg, amikor a Sécours Catholique anyagi támogatásával beiratkozhattam egy nyelvtanfolyamra, ahol írni-olvasni-beszélni tanítottak franciául. Nos, az ún. rendhagyó igék és azok furfangos ragozása okozta a nehézséget. De térjek a lényegre!
Egyre inkább megvilágosodott bennem: én Párizsba mégsem azért jöttem, hogy leragadjak szolgálóként, vagy alkalmi kabaré­énekesként, ráadásul orosz nyelvi környezetben. Még otthon voltam Temesváron, és ott hallottam, hogy Nyugaton nagyon megbecsülik az egészségügyi nővért. Nosza: ki kellene mozdulnom a holtpontról! A Magi családnál kényelemben voltam. A kosztot, a lakást ingyen kapam (még tévé is volt a cselédszobában!), sőt, hétvégeken kisfiamért is kiszaladtak Montgeronba, majd vasárnap kocsival visszavitték, de én előbb-utóbb mégis megköszöntem a kedvességüket. Nem haragudtak, megértették, hogy mit szeretnék. A Sécours Catholique-ot arra kértem, adjanak valami olyan állást, mely szakmámba vág. Így sikerült bejutnom a Violet utcai klinikára, ahol felvettek, de csak takarítónőként. Nem éreztem sértve magam, mert tudatában voltam, hogy amíg a nyelvet nem ismerem (az orvosi-nővéri szakkifejezéseket is beleértve), nem ajánlatos reszkíroznom. Csupa szem és fül voltam munka közben, igaz, mindössze havi 500 frankért, amiből a szolgálati lakás és az étkezés árát is levonták. Hajnalban ötkor kezdtem a munkát, és alázatosan tűrtem a főnővér kegyetlenkedését.
Seure Dominique (ejtsd: ször Dominik) apáca volt, apró termetű, kapafogú, kissé hajlott hátú – tehát nem egy szemet gyönyörködtető női jelenség –, de ez engem nem érdekelt. Őt azonban annál inkább zavarta az én megjelenésem. Ha jó kedvem volt, abba kötött bele, hogy miért mosolygok (ilyenkor megmarkolta az állkapcsomat, és rám mordult: – Légy komoly munka közben!), ha szomorú voltam, az nem tetszett. Délben mindössze tizenöt perc ebédszünetet engedélyezett. Ezalatt én szabályosan magamba öntöttem a levest, behajigáltam a második fogást, és máris rohannom kellett jelentkezni. Állandóan fájt a gyomrom, hányingerem volt, puffadtam az erőltetett étkezéstől. Főnöknőm méreteimet túlhaladó, terebélyes, hosszú munkaruhát adott rám, nehogy a térdem kilátsszék‚ és megzavarja a férfibetegek gyógyulását, de én ráéreztem, hogy mi bántja a „Szentanya” lelkét, és tűrtem. Annál is inkább, mert seure Dominique már a kezdetektől bekapta a „csalétket”. Én már az elején elkottyantottam neki, hogy nővéri képzettségem van. Nosza, gondja volt arra, hogy kihasználjon engem! Május első napjaiban léptem munkába, és rövid három hónappal az alkalmazásom után íme, mi történt.
Doktor Kreson sebész főorvos dolgozott ezen a klinikán. (Az ő szülei is az 1917-es forradalom idején menekültek Moszkvából.) És feltűnt neki, hogy egyszer kék ruhába vagyok beöltözve (mosom a padlót), máskor rózsaszínbe (ilyenkor viszem a reggelit, ebédet), de az sem volt ritka, hogy fehérben látott. Én ilyenkor szaladgáltam egyik betegtől a másikig a fecskendővel, a gondosan „kibogyózott” gyógyszerekkel vagy a perfúzióval. Egyszer egy sürgősség után a főorvos mosta a kezét, én épp letettem a felmosórongyot.
– Jöjjön csak ide egy pillanatra – mondta doktor Kreson. – Maga mi mindent csinál itt a kórházban?
– Dolgozom, doktor úr.
– Azt látom! De valamit nem értek! Most például kék ruhában van. Fél hétkor mintha rózsaszínben láttam volna magát, és vitte a reggelit.
– Igen, én voltam doktor úr!
– Hát maga szobalány is?
– Igen.
– És este negyed nyolctól tizenegyig fehér köpenyben és fehér kötővel a fején maga szaladgál a gyógyszerekkel, a fecskendővel?
– Igen.
– De jóasszony! Mi folyik itt? Ahhoz, hogy maga egy injekciót beadhasson, kellő felkészültséggel kell rendelkeznie! Ez nem játék!
– Doktor úr! Én nővér vagyok! Sőt, háborús nővér! Moszkvában tanultam a szakmát.
– Nye gáváritye, no stó tüj! – kapcsolt át oroszra a doktor. – Na ne beszéljen! Hogyhogy?
– Hát úgy... – mondtam.
– És ön orosz?
– Nem. Magyar vagyok, Romániából.
– És valóban nővérnek tanult? Moszk­vában?
– Igen.
– Na, figyeljen ide! Miután elvégeztem a munkámat, tizenegykor jöjjön az irodámba!
Hát megijedtem! El voltam pirosodva, reszketett a lábam, és sírni kezdtem, amikor beléptem hozzá.
– Zá stó tüj plácsesz? Miért sír? – kérdezte oroszul.
– Főorvos úr, megtörténhet, hogy megbüntetnek? Vagy kidobnak innen?
– Dehogy! – mondta. – Nem dobnálak én ki semmi pénzért! Azért hívtalak, hogy többé ne légy szobalány vagy takarítónő. Hét­főtől kezdve fent a műtőben te a második sebésznővérem leszel. Lássam, mit tudsz? Mire tanítottak téged Moszkvában?
Ezután megfogta a kezemet, behúzott a főapácához, és azt kérdezte tőle:
– Seure Dominique, ez a nő mit dolgozik itt?
– Hát amilyen munkát adok neki, válaszolt a főnővér élesen.
– Na, rendben! De mennyi itt az ő fizetése?
– Ötszáz frank.
– Ötszáz frankot érdemel ez az asszony, aki minden nap reggel öttől este tizenegyig dolgozik? És havonta csak egy vasárnapja szabad! Ennyire kihasználja szegényt? Hisz ő egy politikai menekült, egy kis gyerekkel. (Életem rövid történetét még az irodában meséltem el a főorvosnak.)
És mivel doktor Kreson igazgató főorvos volt, azt mondta:
– Főnővér! Ettől a pillanattól visszafelé ki fogja neki fizetni egyszer a szobalányi munkáját, és azután a nővéri munkáját is. Mennyi jönne ki körülbelül?
– Hát, három hónapra bizony elég sok. Ennyi és ennyi – hebegett az apáca.
– Na, akkor ezt ki kell fizetni!
Kemény ötezer frankot kaptam visszamenőleg, és ezután csak fehér köpenyt viseltem a klinikán. Igaz, nem a műtőbe kerültem végül, hanem az osztályra, mert ott volt nővérhiány, de így is jól sikerült. Seure Dominique ettől kezdve másként viszonyult hozzám, de az ördög, mely egész életemen át a nyomomban volt, akkor sem aludt, és rövidesen valami történt, vesztemre.
Már késő ősz volt, novemberi hétfő. Erre világosan emlékszem, mert azelőtt egyik kolléganőm vitt ki a kocsijával Montgeronba, és fényképet is készített rólunk, amint az ósdi Citroën Dodoche (Kacsa) előtt állunk a kisfiammal. Mellesleg akkor ez volt a maximális életszínvonal, amit egy nővér megengedhetett magának. Amint látható: Valentint felhelyeztem a motorházra, már sapka és sál volt rajta. Tehát ködös, őszi hetet kezdtünk, ilyenkor mindig megugrott a súlyos betegek száma, és seure Dominique így szólt hozzám, az alárendeltjéhez:
– Elvire! A húszas szobába ma ne menjen be, mert ott egy katolikus pap van, és én kezelem. Megértette?
– Oui, ma seur. J’ai compris! (Igen, kedves nővér, megértettem.)
S hát, Uramisten! Este jön a főnöknő, előveszi a nyilvántartót, átnézi a hatvan beteget (ennyi volt a klinika teljes kapacitása), és meglátja, hogy én bizony a plébános atyához nem mentem be. Rám nézett indulattól elvörösödve, megragadta a köpenyemet, magához rántott, és két pofot letekert nekem.
– Teee! Te semmirekellő! Te jöttment! Észre sem vetted, hogy nem jöttem be? He?
– Nővér! Ön azt parancsolta, hogy oda be ne menjek, mert ön fogja a szentatyát kezelni. És most megüt engem? Én ma egyfolytában dolgoztam! Tizenöt percem sem volt, hogy egyem valamit!
Megfogtam én is az ő köpenyét, dulakodni kezdtünk, és ő ismét hozzám ütött. Nosza rákiabáltam a főnöknőmre:
– Teee!! Neked a köpenyed fehér, de a szíved fekete! Ezért vagy te apáca? Ezért kell hajnalban kelned és imádkoznod, reggel négy órakor? – mondtam, és én is megütöttem őt.
Hát verekedtünk, kegyetlenül! Ide boksz, és oda boksz, én addig ütöttem a főnővért, amíg a többiek beszaladtak, és kiszabadították a kezemből. Ezután – mi mást tehettem – beadtam a felmondásomat, és tovább álltam. Szerencsémre a Juvisy sur Orge mentőszolgálatnál épp nővért kerestek.
A Violet-klinikán eltelt fél évről még el kell mondanom, hogy az elején mi történt. Charles de Gaulle korabeli államelnök 1968. május 14-én hirtelen Bukarestbe látogatott, és Ceauşescunak átadta a francia állam egyik legmagasabb kitüntetését. Pofára esett a világpolitika, mert napokkal azelőtt kommunista lázadás tört ki Párizsban. (De Gaulle ez elől menekült el.) Az egyetemisták és – amint ilyen­kor történni szokott – a hozzájuk ragadó csőcselék próbálta megdönteni a rendszert. A felkelők barikádokat emeltek, gyújtogattak, mindenütt tele voltak a falak Mao Ce-tung ké­pekkel, fegyveres harc tört ki, halottakkal és sebesültekkel. Madame Stoicescu telefonon keresett meg a klinikán, és rám parancsolt:
– Elvira! Ki ne mozdulj a munkahelyedről! Ha véletlenül is a tömegbe keveredsz, elkapnak, és ez végzetes lehet további sorsodat illetően. Hazatoloncolhatnak!
Így történt, hogy negyven napon át nem találkozhattam a kisfiammal. Telefonon beszélgettünk.
Megjegyzés: akit érdekel a diáklázadás és a bukaresti de Gaulle-látogatás, tekintse meg az interneten a kb. negyedórás dokumentumfilmet a youtube.com/watch?v=YFis7T5mtcc címen.

(folytatjuk)