Horvátországi kitekintés
A déli Katonai Határvidék felszámolása után (1872–73) alakult ki a nyolc horvát–szlavónországi vármegye első világháború előtti formája (Szerém, Verőce, Pozsega, Belovár–Kőrös, Varasd, Zágráb, benne a már 1848-ban megszűnt Túrmezei nemesi kerülettel, Modrus–Fiume és Lika–Korbava).
Az 1867-es osztrák–magyar kiegyezést, az Osztrák–Magyar Monarchia megalakulását követő 1868-as magyar–horvát (kis) kiegyezés után Horvát–Szlavónország (eredetileg Horvát–Szlavónországok) volt – mind a külföld, mind Ausztria irányába – a Magyarországgal egy államközösséget alkotó horvát társország hivatalos magyar neve (1868–1918). A kiegyezés szerint a társország „külön territóriummal” és „belügyeire nézve saját törvényhozással és kormányzattal” rendelkezett. Megkülönböztettek közös és autonóm ügyeket. A közös ügyekhez tartozott az összes gazdasági ágazat, a honvédelem, az ezekkel kapcsolatos pénzügyek. Az autonóm ügyek a beligazgatási (közigazgatási), vallási és közoktatási ügyekre és az igazságügyre terjedtek ki. A zágrábi horvát országgyűlés, a Szábor a horvát–szlavón autonóm területre érvényes törvényeket alkotott. A végrehajtó hatalmat az önálló horvát kormány, a Szábornak felelős bán az autonóm ügyekért felelős osztályfőnökkel gyakorolta. A magyar országgyűlésbe a horvát országgyűlés saját kebeléből kezdetben 29, majd a Katonai Határőrvidék feloszlatása után összesen 42 képviselőt küldött, továbbá egy tárca nélküli minisztert a magyar kormányba. Ha a pesti Országgyűlés közös ügyeket tárgyalt, épületére a magyar mellé ki kellett tűzni a piros-fehér-kék horvát zászlót is. A kiegyezéssel kapcsolatban nem alakult ki akkor egységes horvát álláspont. Ellenzői – a horvát nemzeti királyságot, teljes önállóságot akarók – utcai tüntetéseken is tiltakoztak.
A belviszályoktól szaggatott Horvátországba 1091-ben I. Szent László király (1077–1095) vonult be sereggel, majd a két ország történelme több mint 800 évig összekapcsolódott azt követően, hogy 1102 tavaszán unokaöccsét és utódját, I. Könyves Kálmán magyar királyt (1095–1116) az akkor megszűnt önálló Horvát Királyság fővárosában horvát királlyá koronázták. A magyar király és a horvát arisztokrácia között létrejött Pacta conventa (elfogadott szerződési feltételek) szerint Horvátország a Magyar Királyság mindig nagyfokú autonómiával rendelkező tartománya lett, a királyi helytartó, a mindenkori horvát bán vezetésével. 1108 körül olyan adriai-tengerparti városok mint Zára, Trau (ma Trogir)* és Spalato (ma Split) kiváltságokat kaptak.
Szlavónia földrajzi régió a Dráva és a Száva közötti területet jelentette, majd annak keleti részét, amelyen a középkorban Szerém, Valkó, Baranya és Pozsega, 1872–73 után pedig Szerém, Verőce és Pozsega vármegye osztozott. A Horvát–Szlavónország hivatalos megnevezés azt nyomatékosította, hogy a szlavóniai régió Horvátország szerves része, arról/azokról Magyarország végérvényesen lemondott. A horvátok nehezményezték, hogy nem kapták meg Magyarországtól a Muraközt és Fiumét, de Dalmáciára és Isztriára támasztott igényükről sem mondtak le. A törvénybe foglalt magyar–horvát kiegyezési egyezmény leszögezte, hogy a horvát–szlavón autonóm területen az egyetlen hivatalos nyelv a horvát. Ugyanakkor tartalmazta a legfőbb magyar követelést: a magyar koronázás Horvátországra is érvényes.
Mivel az 1868-as magyar–horvát tárgyalásokon Fiume (ma Rijeka) és környékéről nem tudtak megegyezni, ideiglenes megoldáshoz folyamodtak. Fiume város és kerülete nem tartozott az autonóm horvát–szlavón társországhoz, hanem – 1870–1918 között – „külön test” (corpus separatum) volt a magyar kormányképviselő és annak alárendelt kormányzó felügyelete alatt. A monarchiabeli Magyarországnak a 19. század végén az említett horvát–szlavón vármegyéken kívül 63+1, azaz 64 vármegyéje volt. A plusz egy „vármegyét” éppen a speciális jogállású Fiume és kerülete jelentette. Hivatalos nyelvként az adriai-tengeri kikötővárosban és kerületében az olaszt használták. A corpus separatum önkormányzati szerve az 56 választott tagból álló képviselőtestület, amely megválasztotta a polgármestert és két helyettesét, akiket tevékenységükben a tanács segített.
A mai, 1991. június 25. óta független Horvát Köztársaság területe több régióval – az Isztriai-félszigettel, Rijekával, Dalmáciával délen le Dubrovnikig, valamint a Muraközzel, az Adriai-tenger kellős közepén található Palagruza-szigettel és a baranyai háromszöggel – kiegészülve, a közben elcsatolt Szerémség (Duna–Száva köze, Szlavónia keleti része) nélkül is 14 001 négyzetkilométerrel nagyobb, mint a kiegyezés utáni társország korában (1868–1918). A jelenlegi területi status quo kialakulásában közrejátszott az is, hogy a második világháború utáni Jugoszláviában „régiócsere” (belső területcsere) eredményeként Szerbia (Vajdaság) megkapta a Szerémséget (a hajdani vármegyeszékhely, Vukovár városa és a történelmi vukovári régióval többé-kevésbé megegyező terület kivételével), viszonzásképpen a baranyai háromszöget (Duna–Dráva, magyar határ szegélyezte régió) Horvátországhoz csatolták. Így ma a szerbiai Vajdaság Autonóm Tartományt alkotó három földrajzi tájegység: nyugaton a Szerémség, középen a Bácska és keleten Nyugat-Bánát. (A Szlavóniához nevében hasonló Szlovákia és Szlovénia ma független állam).
(folytatjuk)
* Trau szigetének várába menekült néhány hónappal a muhi csata (1241. április 11.) elvesztése után IV. Béla király családjával és kíséretével az üldöző tatárok elől.
