Nem spekulánsok kezére került
A fordulat igazi fontosságát azonban nem csupán az adja, hogy a város mai, úgyszólván legnagyobb termelői felületét egy fejlődőképes, hiteles cég vásárolta meg – az első csarnok, ahol elektromos készülékeket gyártottak korábban, 13 054 négyzetméteres, amihez 9021 négyzetméteres irodai felépítmény járul, a második, volt villanymotorgyári csarnok pedig ennél is nagyobb, 15 800 négyzetméterre terjed –, hanem ennél is lényegesebb talán az a mód, ahogy egy célszerű gazdasági egyezség nyomán az értékmentés egyúttal ipari vérátömlesztéssel felérő gesztussal párosult. Az egyez­ség ennek folytán mindkét felet dicséri, és igazolja ama stratégiai vonal helyességét, melyet a felszámoló követett, és amely mások számára is például szolgálhat. Sajnos, Romániá­ban ma garmadával mennek csődbe vagy válnak fizetésképtelenné a cégek, a válság úgyszólván két kézzel arat, lenne tehát, akinek megszívlelnie, ami a fentiekből tanulságként leszűrhető.
Az eseményt a maga igaz valójában az tudja maradéktalanul értékelni, aki végigélte a rétyi lengyárnak vagy a kézdivásárhelyi csavargyárnak az értékek tömeges megsemmisülésével járó pusztulását, aki bepillanthatott az uzoni szeszgyár tönkretételének folyamatába, a megyei gabonaforgalmazó vagy nem egy, ún. állami gépállomás javai elkótyavetyélése titkaiba. Magánosítás honi módra című sorozatában lapunk némi fogalmat kívánt nyújtani arról, hogyan vesztek kárba a korábbi iparosítás során több nemzedék felhalmozta értékek, miként dőlt dugába tízezrek álma, hogy megélhetésüket továbbra is ama vállalatokra építsék, melyekben esetleg már szüleik is megkeresték kenyerüket, vagy melyekben gyermekeik elhelyezkedésének jövőjét látták volna biztosítottnak.
A háromszéki, de amúgy általában véve az egész székelyföldi ipari privatizáció, melyet a rendszerváltás után vezényeltek le a kétbalkezes hatóságok, vajmi féloldalasra sikerült, inkább kudarcok sorozatával hasonlítható össze – gondoljanak a csíki traktorgyárra és számos gyergyói, székelyudvarhelyi vagy marosvásárhelyi hasonló  esetre –, semmint egy racionális cselekmény­sorozattal. Zűrös forgatagában nem csupán a szocialista ipar belső, öröklött ellentmondásai jelentettek feloldhatatlan ellentmondást – a szentgyörgyi gyár vesztét például részben a román autóipar korabeli szerkezetének összeomlása idézte elő –, hanem belejátszott magának a privatizációnak a szakszerűtlen lefolytatása, illetve, amint a Jájában történt, az előprivatizációs, a félig magán-, félig állami struktúra működésképtelensége, bénító belső „szervi” betegsége. Sorozatunkban rávilágítottunk arra, miként kereste a gyár „áramvonalasításának”, piaci versenyhez való alkalmazkodásának módozatait annak vezetése a kilencvenes évek második felében, s hogy a villanymotorgyártásra támaszkodás eredményes lehetett volna más feltételek mellett, mutatja: közelünkben, a megyehatáron túl egy nagyobb termelőnek ez sikerült. Nem a teremékben volt tehát a hiba.
A volt autóvillamossági gyár fizetésképtelen bukdácsolásának állapotában is megmenthető lett volna, erre dolgozta ki Tamás László felszámolóbiztos cége átszervezési tervét, mely sokáig sikerrel kecsegtetett, utóbb a gazdasági válság bekövetkezte és egyéb körülmények miatt mégis meghiúsult. Miként a biztos lapunk tegnapi számában kifejtette, ezt követően kényszerült a felszámolás beindítására, ebben pedig a kármentést tekintette fő feladatának. „A felszámolás nem kivégzést jelent, hanem azt, hogy pénzzé alakítom át a vagyont, és azt szétosztom a hitelezők közt” – vallja. Miután meglátogattuk a vásárló Zambelli Metal céget a székhelyén, és elbeszélgettünk két vezetőjével, úgy véljük, ennél többet sikerült elérnie, s nem ok nélkül elégedett az eredménnyel. A volt Jájá két legnagyobb épülete ugyanis nemcsak hogy nem került ingatlanspekulánsok kezébe, nemcsak hogy nem kifosztásában és ócskavasként való elherdálásában érdekeltek vásárolták meg, hanem használati értékét megőrizve, egy valóban élet- és versenyképes cég birtokába került, mely a piaci értékesítésről tartósan képes gondoskodni, így a munkahelyek megtartását is szavatolja, mi több, a bővítés rendjén még szaporítani is szándékszik azt. Ha mai százhúsz alkalmazottját kétszázra növeli, akkor a város és a megye egyik legfontosabb ipari egysége lesz, a székely ipar egyik támasza, ráadásul egy németországi székhelyű nemzetközi  holdingba ágyazottan. Ezáltal pedig uniós integrációja is egy csapásra megoldottnak tekinthető. A német gazdasági szférához, az EU termelői húzókapacitásaihoz kapcsolódás előnyei, úgy gondoljuk, kézenfekvőek.
Ismerjük meg őket
Bizonyítandó és részletezendő a fentieket, érdemesnek tartjuk bemutatni a továbbiakban a céget, amely minden jel szerint tartósan telepedett meg a megyeszékhelyen és a régióban, és amely, a vásárlásról ítélve, fejleszteni is kíván itt, mivel ahhoz megfelelőnek ítéli a feltételeket. A Franz Grill német cégvezetővel és Benedek Árpád szent­györgyi főkönyvelővel folytatott beszélgetés summája következik az alábbiakban.
A Zambelli csoportot a cégvezető tipikusan családi vállalkozásnak nevezi, a holding valamennyi részvénye ugyanis a cégalapító Franz Zambelli, valamint felesége és két lánya tulajdonában van. Az őscéget ötvenöt éve, 1957-ben alapította a családfő, kezdetben templomok tetőszerkezetének javításával foglalkozott, innen ágazott le mai termékszerkezetének egyik legfontosabb eleme. Franz Grill abban is tipikusnak tartja a vállalkozást, ahogy szinte mesteremberi, kisiparosi kezdetek után ipari céggé fejlődött, mi több, mára nemzetközi holdinggá bővült Németországon kívüli egységei révén. Az anyaország mellett egységei működnek Csehországban, Ausztriában, Magyarországon, Olaszországban és nálunk, a hat államban összesen kilenc telephelyen működtet gyárat, éves üzleti összforgalma pedig százmillió euró.
– Négy fő termékcsoportunk van, az elsőt az eresz- és lefolyócsatornák teszik ki, minden hozzávalóval egyetemben, 35 éve nevünk a jó minőségű csatornát jelenti a kontinensen, piacvezető csatornagyártó céggé fejlődtünk 3500 különféle alkatrésszel, amelyek alumíniumtól cinkig sokféle anyagból készülnek. RIB-Roof nevű fém tetőszerkezeteink a világon a legbiztonságosabbnak számítanak, miként a ferihegyi repülőtér, az ukrajnai vagy a korábbi klagenfurti futball-világbajnokság stadionjának födémje tanúsítja. A fém polcrendszerek képezik a harmadik termékcsoportot, ebben a legnagyobbak vagyunk egész Németországban, és most például a berlini közkönyvtárat és levéltárat szereljük fel velük 90 millió lejnek megfelelő, 22 millió eurós rendelésnek téve eleget. Negyedik termékcsoportunkat Romániában gyártjuk: fatüzelésű kazánokat és kandallókat például, ezeknek a fő megrendelői német és osztrák kuncsaftok, itthon magas minőségük miatt még sokallják az árukat.
Bérmunkarendszer helyett
Nos, a cégvezető kérdésre elmondja, hogy a Székelyföldön a munkaigényesebb dolgok készülnek, a kazánokon a végső simításokat a cégcsoport más egységeiben végzik el, így lesznek azok versenyképesek mind ár, mind minőség szempontjából. A honi munkaerőt meglehetősen jól képzettnek és fegyelmezettnek tartja, a bérezés teljesítmény alapján történik. Számszerűen nem kívánt nyilatkozni, de úgy véli, városi szinten az „megfelelő”. Kiemeli: hogy mindig mindenki megkapja pontos időben a járandóságát, „senkit átejteni nem fogunk”. Pillanatnyilag különben hegesztőket keresnek, és a szerelőműhelybe is felvennének embereket, mi több, németül jól beszélő vezető beosztású szakemberre is szükségük lenne. A Zambelli Metal termelése kilencven százalékát külföldre viszi ki, ez idővel változhat, a román piacon is terjeszkedni kívánnak. Ami nyers- és alapanyagigényüket illeti, azt részben romániai forrásokból elégítik ki.
Élénk tiltakozást vált ki, amikor a lohn-rendszerre teszek utalást – lásd nadrággyárainkat –, szó sincs arról, hogy csak az olcsó munkaerő miatt jöttek volna ide.
A cégvezető másodmagával az egész holdingot irányítja, ezért ingázik az egységek közt. Úgy véli, amióta 2005-ben megkezdték az itteni termelést pár emberrel, és ezt mára szépen felfejlesztették, valame­lyest a régió is előnyére változott, meglátni a fejlődést, mondja, mind az utak állapotán, a személyautók tömegén és márkáin, mind a házakon, otthonokon, a kereskedelmi hálózaton, ugyanazt lehet kapni a bevásárlóközpontokban itt is, mint Németországban, és ugyanolyan áron lehet a kocsit feltankolni. (Elég baj! – teszem hozzá.)
A szentgyörgyi részleg termelését 2015-ig meg kívánják duplázni, új minőségi bizonyítványok megszerzésére pályáznak, biztatónak nevezte, hogy az itteni munkaerő megbírja ezt. A német minőség és technikai színvonal a mérce, Benedek úr szerint szervezés kérdése az egész, tehát nincs akadálya meghonosításának.
Rövid sétánk a hatalmas csarnokokban, a súlyos gumifüggönyökkel elválasztott hegesztőfülkék közt meggyőz arról, hogy nem csupán a német gyárakból származó gépekkel, hanem számítógép-vezérlésű legújabb berendezésekkel is rendelkeznek, teljesen újakkal, ezeken szabják ki acéllemezből a kazánok fő hengerének testét. Az ember-gép arány a „jájás” időkben fordított lehetett, emlékszem, az esztergák rengetegében el lehetett volna tévedni, és valósággal nyüzsögtek az alkalmazottak a csarnokokban. Most a hatalmas szerszámgépek mellett eltörpül az emberi jelenlét, de nyilván, a technológiának egy jóval magasabb szintjén folyik a termelés.
No de mi lesz az átvett épületek eddig ki nem használt részeivel, hiszen a cégnek még a tervezett fejlesztés után is túl nagyok lesznek ezek az óriáshodályok?
A vállalat 13 kisebb bérlővel együtt vette át az épületeket, közülük a francia Valor számít nagyobbnak, ez egyelőre vásárolni nem kíván. Franz Grill nem titkolja, hogy újabb bérlők jelentkezését várják, s ahogy azok száma nő, az épületek eddig fel nem újított részeit is tatarozni kívánják, de azok mai állapotukban is többet nyújtanak egy ipari parknál, víz-, gáz- és villanyhálózattal ellátottak, környezetvédelmileg is biztonságosak, állaguk jó. A cégvezető a szomszédságában működő cégekkel való termelési együttműködést is elképzelhetőnek tartja. „Filozófiánk nem az, hogy a németországi terméket megfogjuk, és gyártását ide hozzuk át, hanem minden országban sajátos terméket állítunk elő. Annak idején Csehországban is új kuncsaftokat kerestünk új termékek számára, így kezdtük el a terjeszkedést, és ott található most a legnagyobb egységünk.”
Ez a székelyföldi fejlesztést illetően ígéretesen hangzik, egyelőre a létező termékek megrendeléseinek kielégítésére év végéig húsz, utóbb még pár tucat alkalmazottat vennének fel. Mivel a szállítás és a nagy távolságok a holding tagjai közt sok terhet rónak rájuk – vajha az autópályák gyorsabban megépülnének! –, egyre szorosabb együttműködésre törekednek majd belső partnerekkel, s külön súlyt fektetnek arra, hogy a helyi hatóságok felé is nyitottak legyenek. „Romániában nagy fejlődési potenciált látunk” – mondotta.
Mindez biztatóan hangzik, így a Zambelli Metal beilleszkedésére a város életébe alighanem még érdemes lesz visszatérni.