Az újkőkori „fogorvosok” méhviasszal tömhették be a lyukas fogakat, legalábbis erről tanúskodik az a 6500 éves állkapocslelet, amely Szlovéniában, Trieszt közelében került napvilágra. A neolitikumi fogorvosi praktikákról a PLoS ONE legújabb számában jelentették meg tanulmányukat olasz és szlovén kutatók.
A tudóscsoport Federico Bernardini és Claudio Tuniz, az olaszországi Abdus Salam Nemzetközi Elméleti Fizikai Kutatóközpont kutatóinak irányításával, valamint a trieszti részecskegyorsító (Sincrotrone Trieste) munkatársaival együttműködve vizsgálta meg az állkapocscsontot a foggal, amelyben méhviasztömés maradványait fedezték fel – olvasható a ScienceDaily tudományos hírportálon. A méhviaszt az egyén halála körül alkalmazták. A tudósoknak nem sikerült kideríteniük, hogy a „kezelés” röviddel az illető elhunyta előtt, vagy után történt, mindazonáltal úgy vélik, hogy amennyiben a halál beállta előtt alkalmazták a méhviaszt, ezzel a fogzománc és dentin (fogállomány) függőleges repedése okozta fájdalmat kívánták enyhíteni. Mint Claudio Tuniz rámutat, a súlyos fogkárosodás nagy valószínűséggel nem a táplálkozással függhetett össze, a neolitikumban az asszonyok például fogsorukat is „bevetették” szövés közben.
Kevés a prehistorikus foggyógyászatra utaló bizonyíték, így a 6500 éves szlovéniai állkapocslelet újabb adalékokkal szolgál az őskori doktori praktikákról. „A fogkezelés legrégebbi ismert európai esetéről és a legkorábbi gyógyászati-tüneti tömésről van szó” – hangsúlyozta Federico Bernardini.
