Nekem ugyanis elsősorban pénzre és pénzre volt szükségem, mert egyik napról a másikra éltem. Ha fizettek, első dolgom az volt, hogy félretegyem a gyermekotthon iránti kötelezettségemet, és csak azután gondolhattam másra. Mire? Mozira-színházra-szórakozásra? Dehogy! Álmodozhattam például egy körömvágáshoz szükséges olló-körömreszelő-csipesz készletről (a legolcsóbbról), mert egy nő mégsem járhat fehér köpenyben és gondozatlan kézzel. A gyakori tisztálkodáshoz szükséges szappantól a fogkrémig-fogkeféig az égvilágon mindent darabonként kellett beszereznem. Valentint a gyermekotthonban gyönyörűen felöltöztették, eközben én a „turkálókból” vásároltam. Rettenetes, amikor valaki nulláról indul egy igényes környezetben! De nézzük, mi történt!
A Violet-klinikáról úgy mentem el, hogy irataimban már a „nővér” minőségem szerepelt. Dr. Kreson pár szóban, de nagyon kedvező minősítést adott. Az apácás balhét bölcsen elhallgatta, de röviddel ezután hallottam, hogy seure Dominique ismét kiviselte magát, belerúgott Vivien kolléganőbe, egy takarítónőbe, és emiatt mennie kellett a kórházból. (Ideje volt!) Én már rég túl voltam azon, hogy búslakodjam. Amikor jelentkeztem a mentősöknél, nyert ügyem volt két okból. Egy: senki sem tolongott ezért az állásért! Kettő: eldicsekedtem, hogy háborús nővéri végzettségem van, a ruszkiknál tanultam, és... győztem.
Nos, Istennek hála, háború nem volt, de én nem sejtettem, hogy a feladatkör, melybe belecseppentem, „háborús” borzalmakkal vár rám. Juvisy-sur-Orge (ejtsd: zsüvizi szür orzs) egy külváros, közel ötven kilométerre Párizs­tól. Itt már világvárosi környezet és zaj volt, nem falusias csend, mint (a korabeli) Mont­geron-ban. Juvisy Párizs egyik „kapuja”, a közelben, kb. tíz kilométerre van az Orly-repülőtér. Hatalmas ívekkel, gyakran aluljárókkal és hidakkal bonyolítva, ezen a vidéken térnek be a sávok az autóútról. A városból kifelé tartó forgalom is itt lép fel a sztrádára. Akinek rangosabb autója volt, már akkor úgy hajtott, mint az őrült. A ki- és becsatlakozó sávokon egyirányú a forgalom, előzésekkor történtek a koccanások és a torlódások, de olyat is láttunk, hogy valaki – figyelmetlenségből – szem­behajtott a forgalommal.
Az első baleseti mentőszolgálatnak tehát itt, Juvisyben volt a székhelye, nem véletlenül, mert a legtöbb szerencsétlenség épp itt történt. A közelben volt a kórház is olyan meggondolásból, hogy a súlyos sebesültet ne kelljen befuvarozni – a világvárosi forgalom viszontagságain keresztül – egy belvárosi klinikáig. Tehát Juvisyben dolgoztam 1968 őszétől mint nővér, kezdetben a kórházban, ott, ahol a sérülteket átvettük a mentősöktől. Havi 1200 frank volt a fizetésem, a szállás ingyenes, és olyan napokon, amikor munkában voltunk, az étkezés is. Rövidesen, mert kevés volt a szakember, ki kellett mennem terepre. Mentőautókon száguldoztunk. Moszkvában kezdetben csak szimulált eseteken gyakoroltunk, később a klinikán már igazi sebesülteken is tanultunk, de itt az országút szélén a kómában fekvő ember, a vérző seb, a törött végtag vagy épp a koponya félelmetes volt. Szerencsémre műtős nővérként láttam már ilyesmit, erős volt a szívem, és mentés közben keveset kellett beszélni, annál többet cselekedni.
Egy csendesebb napon kijött a főnökünk, és rámkérdezett, az a gyanúm, hogy heccből:
– Elvira! Nem volna kedve megtanulni vezetni is a mentőautót?
– Meg-ta-nul-ni? De hiszen én tudok autót vezetni! Motorkerékpárt, motorcsónakot, sőt, kisebb repülőt is! Bemutassam? Üljön be mellém! Hová szeretne utazni?
Nagyoskodtam! Tetszett nekem, hogy a férfiak hitetlenkedve-borzongva hallgatják: nő létemre mernék rohammentőt vezetni. Jogosítványomat még az oroszoknál szereztem, időközben frissítve nem volt, és nem is hoztam magammal szökés közben, de beültünk a képen látható mentőautóba, és óvatosan, mellékutakon kisebb kört tettünk Juvisyben. A főnök elégedett volt, és – természetesen, többletfizetés ígérete mellett – alkut kötöttünk. Azonnal elküldtek egy kéthetes tanfolyamra. Napi négy órán át elméleti és gyakorlati kiképzésen voltam, utána fél műszakban a mentős csapatban.
Olyan hatalmas rohammentő-autót tanultam meg vezetni, melyben már teljes életmentő felszerelés volt; EKG, defibrillátor, oxigén- és szén-dioxid-palack, a perfúziók készen előkészítve, steril sebészfelszerelés volt olyan estekre, ha a helyszínen kell sürgősen operálni. Akkoriban még a Vöröskereszthez tartoztunk, később (ha nem tévedek, ’86-ban) alakult meg SAMU (Service d’Aide Médicale Urgente), vagyis a sürgős orvosi segélyszolgálat. A mai romániai SMURD-nak a SAMU a francia „testvérintézménye”.
A mentősofőr-tanfolyam természetesen egészségügyi, pszichológiai stb. képességvizsgákkal kezdődött. Szigorúak, igényesek voltak mindenütt: szemésznél, orr-fül-gégésznél, belgyógyásznál... és én nem szóltam, ha nem kérdeztek. A pszichológus végezte el a reflexometriai mérést (minden rendben találtatott), majd az intelligenciatesztek következtek. Ott – többek közt – egy „Gordiuszi csomót” kellett kibontanom a lehető legrövidebb idő alatt. Valahogy úgy képzeljék el ezt a vizsgát, hogy több színes kötélből egy bonyolult összevisszaságot alkotnak, azt kell kibogozni. Kérem, ne vegyék dicsekvésnek: de én a feladatot oly gyorsan megoldottam, hogy a pszichológusnő gyanakodva rámkérdezett:
– Kisasszony! Árulja el őszintén! Valaki meg­súgta önnek a trükköt? Mert ilyen még nem történt a praxisomban! Ön rekordot döntött!
Nehezen, de valahogy sikerült megértetnem franciául, hogy én szövőnő voltam, és zsakardot is szőttem fiatalabb koromban. Sőt, Temesváron, minőségi ellenőrként, valahányszor hiba történt, le kellett állítanom a gépet, és az összegabalyodott szálak mentén visszafelé gondolkozva megtalálnom a hiba okát. Nos, innen eredhet a „rendkívüli” képesség. De alapjában: kitől is tanultam meg szőni? Hát drága jó dálnoki nagymamámtól (nyugodjék békében). Alig pár elemi osztálya volt, de meggyőződésem, hogy nevetve megoldotta volna a franciák intelligenciatesztjét.
Ez a történet közelebb hozott a pszichológusnőhöz, és úgy éreztem, hogy nem szabad többé rejtegetnem a titkom. Egyre jobban mardosott a lelkiismeret: mi lesz, ha mentős leszek, és véletlenül összetöröm a sok millió frankot érő járművet, benne a sebesülttel, az asszisztenciával? De nem utolsósorban: mi lesz a gyermekemmel? Szólnom kellett:
– Doktornő! Be kell vallanom önnek valamit. Azért jelentkeztem mentősofőrként, mert így többet tudok keresni. Egy négyéves kisfiam van, gyermekotthonban. Egy éve szöktünk meg Romániából. Csakhogy! Pár nappal azelőtt én épp frissen szabadultam a temesvári katonai kórház pszichiátriai osztályáról, ahol két hónapot töltöttem.
– Incrédible! (Hihetetlen!)
Elmeséltem valahogy a sikertelen öngyilkossági kísérletemet is. Elképedve hallgatta a pszichológusnő.
– Doktornő! – folytattam. – Arra kérem, vessen alá minden lehetséges tesztnek, mert ha én nem vagyok épelméjű, jobb, ha nem leszek mentősofőr.
És kérésemre átestem minden elképzelhető kivizsgáláson. Encefalográfián is voltam, kisebb esettanulmány készült rólam, de minden részletkérdésben negatív eredménnyel, erre még visszatérünk. Hatalmas megkönnyebbülést éreztem, és amikor első terepgyakorlatra indultunk – belvárosi forgalomban (!) –, én olyan higgadtan ültem a kormánynál, mint tíz évvel azelőtt, pl. a... negyvenedik ejtőernyős ugrásunkkor a szovjet kiképzőtáborban. Hogy is mondta Vaszilij Vaszilijevics, az instruktorunk?
– Ne féljenek! Olyan könnyen fog ez menni, mintha reggel a papucsukba lépnének le a fekvőhelyükről.
A párizsi terepgyakorlatokon (mivel 1968-ban még tudományos-fantasztikus regényekben sem hallottunk GPS-ről) a térkép utáni navigáció, a gyors döntés is a sofőr felelőssége volt. Mindenben hatalmas hasznát vettem a szovjet katonai kiképzésnek. És így lettem rohammentő-sofőr Párizsban.     De a helyszínen besegítettem az elsősegély-nyújtásba is, mert nővér-sofőr voltam elvégre.
Amikor megkaptuk rádión a riasztást, egy perc alatt kellett készenlétbe lendülnünk. Ha a sztráda túlsó sávján történt baleset, akkor először be kellett ugranunk a felmenő forgalomba, hogy a legközelebbi átjáróhelyen visszafordulhassunk. És mi éjjel-nappal, naponta többször is száguldoztunk összevissza, sikoltozó szirénákkal. Ehhez is hozzá lehet szokni! Elégedett voltam mindaddig, amíg megtudtam, hogy magasabb fizetésem miatt kevesebb támogatást kaphatok a gyermekotthonban. Ettől kezdve havi hatszáz frankot kellett fizetnem Valentinért, de ebbe is belenyugodtam, mert nagyon jó kezekben volt. Tizenkét órás műszakokban dolgoztunk, és szabad napjaimon én bizony többletkereset után néztem. Felkerestem az Étoile de Moscout, ahol örömmel fogadtak. Szabad estéimen énekeltem egy órát, majd Madame Stoicescu lakására siettem. Éjszakára befogadott, hogy ne kelljen este tíz után egyedül kimetróznom a külvárosba. Esténként én mindig megsétáltattam a kutyusát, hogy ezzel is viszonozzam a kedvességét. Reggel? Irány Juvisybe! És működött az életmentés „pokolgépezete”, rendületlenül.
Egyszer azonban az történt, hogy egy rettenetes karambolban, ahol az egész család meghalt, olyat láttam, amilyent soha életemben. A tűzoltók vágták-feszítették a vasvázat, majd amikor sikerült kinyitaniuk a teret, mi következtünk. Madeleine, a nővérkolléganő, és rövidesen Pierre is, az orvos-gyakornok elájult, de nem volt időnk velük foglalkozni. Az édesanya és a kislány már halott volt. A kisfiú egyik lába leszakadt, a másik is kifordult, de még életben volt: rángatózott. Próbáltam kihúzni a családapát a kormány mellől, de ahogyan fordult a holttest, a feje szembecsavarodott velem. Még elmondani is borzalom! A koponyája két darabba volt hasadva. Egyik szeme itt volt, a másik, valahol messzebb, a túlsó darabról kancsalított felém. Sikoltottam, de még sikerült egy fáslival összehúznom a koponyát, majd a tetemet behelyeznem a cipzáras tasakba. Közben Frédérique, a doktor próbálta stabilizálni a kisfiú állapotát, de az a kezei közt meghalt.
– Légy erős, Elvira! Szaladj a rádióhoz! Kérj segítséget! – kiáltozott Frédérique.
Rettenetes hányinger kínozott, de még sikerült riasztanom a központot. Már december volt. A hideg éjszakában, a reflektorok fényé­ben gőzölögtek a földön a friss-meleg holttestek. És mivel mi is összekenődtünk: vérrel, nyirokkal, szétfröccsent szür­keállománnyal... mi is gőzölögtünk. Ez a látvány meghaladta a tűrőképességemet. Frédérique már öreg motoros volt a rohammentésben. Ő kibírta! De mi, a többiek a kórházban ébredtünk.

(folytatjuk)