Sem az Erdélyi Szépmíves Céh, sem a Hitel nem akarta megjelentetni Bözödi György Székely bánja című remekművét: tizenhat fiatal írónak kellett összefognia ahhoz, hogy – az újonnan induló Enciklopédia Kiadó első köteteként – 1938-ban mégis napvilágot lásson a könyv. Vajon mi lehetett az oka annak, hogy sem a „nagy öregek” (Kós Károly, illetve a helikonisták első nemzedéke), sem a „fiatal farkasok” (László Dezső, Venczel József és társaik) nem vállaltak közösséget az akkor 25 éves Bözödi Györggyel?
A kérdésre a válasz minden bizonnyal a Székely bánja alaptézisében keresendő: „A köztudatban hamis utópiát tettek általánossá a székelységről – mondja Bözödi. – Az utópia hirdette, hogy itt mindenki szabad, egyenlő és egyformán nemes, a jobbágyságot nem ismerték, társadalmi súrlódások nem keletkezhettek” (jellemző példája az utópia „megcsontosodásának”, hogy a jobbágyfelszabadító törvénynek a Székelyföldre is kiterjedő érvényességét egyszerűen elfelejtették kimondani, mivel itt elvileg jobbágyföld és -birtok nem lehetett). „Az utópia állapota csak a székelységre vonatkozó írott történelmi emlékeket megelőző időben volt valóság – folytatja alaptézisét Bözödi –, de az első írott emlékek már a székely társadalmi élet sorvadásáról, fokozatos bomlásáról beszélnek.”
Kezdődött minden a székely önkormányzatiság leépülésével, folytatódott a földért vívott harcokkal, a tizenegy sikertelen székelylázadással, a jobbágyosodással, az arányosítással és tagosítással, az elszegényedéssel és a folyamatos kivándorlással – egészen a trianoni közhatalom-változásig. Ezt a székely történelmi múltat és a kisebbségi sorba került székelység két világháború közötti közállapotait írja le Bözödi, kegyetlen őszinteséggel – s ezzel, azt hiszem, vissza is kanyarodhatunk eredeti kérdésünkhöz, hogy miért került olyan nehezen kiadó a Székely bánja számára.
A belülről jövő kritika mindig kétélű fegyver. Különösen igaz volt ez Trianon után, a törleszteni vágyó, önbizalommal teli román uralom alatt: új intézményrendszert kellett kiépíteni, lelket kellett verni a sokkos állapotba került erdélyi magyar társadalomba, amely a szomorú valóság elől szívesebben menekült a „romantikus” történelmi múltba. „Veszélyes” dolog ilyenkor kritikával élni. Tudta ezt Bözödi is: „kisebbségi helyzetünk fokozott felelősséget és fokozott körültekintést követel meg az írótól” –mondja 1939 őszén a Székely bánja második kiadásához írt Előszóban. Igen ám, de Trianontól a Székely bánja megírásáig eltelt 18 esztendő: divatba jött a tényirodalom, útjára indult a falukutató mozgalom, a helikonisták második nemzedéke elkészült a transzszilvanizmus kritikájával stb. Egyáltalán nem csoda tehát, ha Bözödi is – minden „óvatossága” ellenére is – arra a következtetésre jut (már említett előszavában), hogy „Reményünket önmagunk erejébe kell vetnünk, nem a mások segítségébe, és belső erőt csak úgy nyerünk, ha megtisztítjuk szemléletünket, és közelebb visszük a valósághoz”…
Negyvenéves vagyok. 1990-ben váltam nagykorúvá, gyakorlatilag a szemem előtt épült ki a „fiatal” „székely” „demokrácia”, mégis mennyire örülnék, ha egy új „Bözödi György” összefoglalná egy könyvben az utóbbi 22 év kortársi történéseit! Azt se bánnám, ha Székely támadt lenne a könyv címe…
Lövétei Lázár László
