Megtudom, ők ketten egyetlen alkalmazottal vállvetve végzik el az összes munkát, tisztán tartják a tejgazdaságot, melynek fő épületét a volt téesztől örökölték, és a karbantartásnak köszönhetően igazán jól néz ki, ámbátor az egykori trágyakihordó elromlott, és alkatrész híján megjavítani nem sikerült. Ezzel a kézi munka bizony nem csökkent, de azt, úgy látszik, győzik erővel, az általános tisztaság, a bekötött holstein tehenek példás kinézete dicséretes gondosságra, betartott nagyüzemi célszerűségre vall. Visszatérve az irodára – tévé, kanapé, asztal és szék az egyszerű berendezés –, két nyitott számlatömbön akad meg a szemem. Igen, az uniós csatlakozás előtti időkhöz (2006) ké­pest az apai egyéni vállalkozás kettéoszlott: ma felét László nevű fia birtokolja, ő egyéni vállalkozói engedélyt váltott ki, míg az apai rész egyéni vállalatként fut tovább, ama pluszjoggal felruházva, hogy több alkalmazottat is felvehetne. No, de nem teszi.
Egyébiránt a két jogi személy dolgában nyilván az uniós pályázati feltételekhez való igazodásról van szó, mint sokfelé a Szé­kelyföldön és szerte a tagországokban. A fiataloknak meghirdetett támogatási formák nem egy helyt elősegítették a szüleik mellett dolgozó ifjak önállósodását is, ami a konzervatív székely társadalomban kimondott nyereségként könyvelhető el. Nos, Márk András, az egykori gépállomási vezető, majd téeszfarm-főnök – aki rendszerváltás után polgármester-helyettes is volt egy ideig – nem tartozik a fiai útjában álló fajtához, gördülékenyen együttműködik a nagyobbikkal a tejgazdaságban. (A kisebb informatikus, egyelőre munkahely híján – úgyszólván lehetetlen elhelyezkedni ott, ahol a kezdőtől többéves gyakorlatot várnának el! – apjának segít a gazdálkodásban.)

Részben szabad
Röviden összefoglalom, amit hat éve megírtam a Márkék farmjáról. Az egykori téesz gazdasági udvarán harmadmagukkal osztoznak, működik itt egy kisebb, unokatestvér által birtokolt tejgyár és egy valamivel nagyobb volumenű másik tehenészet is. Az akkori egyetlen román traktor helyett ma kettő áll a két gazda rendelkezésére, akkoriban közel száz saját és bérelt hektárt művelt, annak fele volt szántó, a többi kaszáló és legelő. A majd minden szükségeset felölelő gépparkot egyebek közt LAM-kölcsönnel egészítették ki silókombájnnal, fejőgéppel, utóbb földvásárlásra is kaptak hitelt ugyanonnan, máig fájlalja, hogy a Fidesz akkori választási veresége e program folytatásának is gátat szabott. (Ennek, sajnos, máig sincs folytatása.) Márk András elmondotta: fiával együtt mindennap ötkor keltek, egy alkalmazottal és három nőtlen napszámossal látták el az őrzéstől, legeltetéstől a fejésig, istállótakarítástól a szállításig az összes műveletet, maguk dolgozták meg a földet.
– Nem szakítottuk ketté a gazdaságot, hanem szaporítottuk, nekem most van 45 tehenem, neki pedig 32 az istálló másik végében. A fejés egy közös hűtőtankba megy, amelyet a Covalact tejgyártól kaptunk – most az jobb árajánlat, a napra fizetés miatt neki szállítunk –, mert vállaltuk, hogy havi legkevesebb kétezer liter tejet adunk le. A falusi gazdaegyesületnek mi is tagjai vagyunk, a mennyiség miatt azonban nekünk külön tank jár. A fejés ma sem zárt rendszerű, de az előírásokat betartjuk, egy órán belül minden a tankba kerül. A 77 tehénből 39 fejős, a tejhozamuk attól függ, mit adsz nekik enni. Már két esztendeje, hogy télen-nyáron bent tartjuk a fejősöket, csak a meddőcsorda jár ki. Úgy átlag húsz litert fejünk a bentiektől. A tej minőségét így is meg tudjuk egyelőre tartani.
– Részben kötött a tartás, részben pedig szabad – veszi át a szót a gazda 29 éves fia, László. A még nőtlen fiatalember édesapjához hasonlóan a kézdivásárhelyi mezőgazdasági szaklíceumot végezte el 2001-ben, és jövőjét a szülőfaluban kívánja megalapozni, azóta is azon dolgozik. – A jószágok nyáron a nagy melegben bent tartózkodtak, éjszakára kiengedtük őket a karámba, ahogy az idő lehűlőben lesz, megfordítjuk a dolgot. Mindenkép­pen mozogniuk kell egy keveset, arra szükségük van. A működési engedélyünk kiállításakor is feltételül szabták, hogy e mozgáshoz teret biztosítsunk.

Jobbal kilépni: 25 ezer euró
Az ifjabb Márk László úgy érezte, az ő ideje igazából 2009-ben jött el, amikor megnyíltak az ifjú és induló gazdák számára meghirdetett pályázatok.
– A két menet akkor vált el, bár sok mindent, persze, ma is közösen végzünk. Jogi személlyé alakultam az előírtaknak megfelelően, egy személyt alkalmazhatok, annál nincs is több. Nos, 25 ezer eurót kaptam térítésmentesen fejlesztésre. Átvettem a földekből is annyit, amennyit kellett, hogy megüthessem a mércét, a megszabott pontszámot. Az első részletet rögtön megkaptam, s három év múlva fel kellett mutatni a gyarapodást, amit a szerződésben vállaltam. Most értünk az ötéves futamidő végére. A második részletet kitevő negyven százalékot a harmadik év után kaptam kézhez.
– Hogyan ellenőriztek? Először azért jöttek ki, hogy lássák, megfelel-e a valóságnak, amit a pályázatba foglaltunk mint kiindulópontot: föld, gépek, állatok. Regiszterben kellett vezetnem a fejleményeket, a tehénvásárlást például, azt a tizenhatot, amit vállaltam, fülszám szerint mind lefényképezték, megnézték, a növényi kultúrák valóban megvannak-e. Időközben persze támadtak akadályok, ilyen engedély, olyan engedély a környezetvédelemtől, volt vele utánajárás, de különben nehézségek nélkül beszereztük. El kellett egy gyorstalpaló továbbképző tanfolyamot is végeznem, amit szintén előírt a pályázat. Hogy másnak sikerült-e? Hogyne, de egyik ismerős például, noha elfogadták a jelentkezését, amikor megtudta, könyvelést kell vezetni, visszalépett.
– Valóban könyvelőt kell alkalmazni, s jön a finánc, és mindent raknak rá – teszi hozzá Márk András. – Én, amikor a kilencvenes években magángazdaként elkezdtem, sokkal könnyebb volt, nem érdekelt senkit semmi, azt tettem, amit akartam.
– Valahol a dolog mégsem helytelen – vélekedik a fia. – Ha kapunk, mert kapunk támogatást, akkor nem kifogásolhatjuk azt, ha valamit vissza is kell adnunk belőle. De a dolgok mehetnének egyszerűbben. Amikor ugyanis beindultunk, azt mondták, semmi sem egyszerűbb, mint regisztert vezetni, bejegyezzük a bevételeket, be a kiadásokat. No de amikor belecsöppentünk a közepébe, kiderült, nem is olyan egyszerű, már-már szinte kft.-t kellett volna alapítani, mert kénytelenek voltunk könyvelőt alkalmazni. Igaz, hogy nem kellett havonta mérleget készíteni, mint egy cégnél, de azért annak a kimutatásnak pontosnak kellett lennie. Talán, ha nekifogunk, mi is meg tudtuk volna csinálni, „de akkor ki dolgozik?”– kérdeztük, és felvettünk egy könyvelőt. Adózni kell, persze, de ha van haszon, jut is, marad is. Az összeg egymilliárd régi lejnél több volt, és ráadásul ajándékba, mindenképpen megéri, hogy benevezz a pályázásra. Sajnos, csak egyszer jár. A mai összegek különben nagyobbak, az elérhető maximum többszöröse a réginek.
Az ifjú Márk átlépte hát a Rubicont, számára a kocka úgyszólván el van vetve, de a mezőgazdasági adózás kiterjesztése miatt még sokat fog a gazdák és hatóságok feje fájni.

Kit mi és ki kit szolgál ki?
A Márkék ikerfarmja különben önellátó, amit megtermelnek, úgyszólván mind az állatokkal etetik fel. Ma 110 hektár körüli területet művelnek meg, földet újabban nem vásároltak, a bérbe adottakat iparkodnak megtartani.
– Már eleve úgy igyekeztünk összeszedni, hogy egymás mellett legyenek a parcellák. Van apróbb, 4 áras parcella is egypár, de a többi kiterjedése négy hektártól felfelé kezdődik. 21 hektár egy széllybe legelő. Szántóföld már nyolchektáros is akad, igaz, nem mind egyben, de pár méter választja el egymástól a táblákat. Sajnos, ami a tulajdon birtokunkban van, az örökölt föld a legszétszórtabb, így mérték ki, annak megfelelően, ahol eredetileg feküdtek.
Új gépek vásárlására nemigen volt szükség, egy új permetezőgépen és egy román traktoron kívül egyebet nem vettek. A nagy teljesítményű „csodatraktorokról” az a véleményük, hogy abból újat érdemes venni, az viszont sokba kerül. Ez már a fiam gondja lesz – véli idősebb Márk –, engem még kiszolgál a régi. A gépkezelést maguk végzik, egy be-besegítő traktoristával együtt. Az állatok ellátása is rájuk hárul, ebben egyik alkalmazottjuk, falusfelük is közreműködik. Az állatok mellé az állandó elfoglaltság miatt egyre nehezebb embert találni. Napszámosokat nem foglalkoztatnak, legfeljebb alkalomszerűen. A növénytermesztésben jóformán mindent el tudnak gépekkel végezni. „Siló! Széna! Esetleg vajegy napszámost kerítünk, ha valamelyikünk nem ér rá, vagy nem tudnak a kollégák kisegíteni.” A falubeli gazdák közt létezik egy kölcsönösség a munkavégzésben, amit a kalákarendszer mintájára visszaadnak egymásnak. Új kultúraként a cukorrépa-termesztést honosították meg tíz hektáron, mivel „kellett a pályázat miatt emelni egy kicsit a pontszámon, a pityóka pedig lehanyatlott, nem érte meg. Csak ne ártott volna meg a répának három éve az árvíz, az idén meg az aszály.” Mint a környéken mindenfelé, terjed Barátoson is a kukoricatermesztés, megbízhatóbb a krumplinál, melyre korábban mindenki esküdött, de azóta sokan kiszerettek belőle. „Nálunk az idén jött divatba, tavaly ősszel az időjárás miatt nem tudtunk elég búzát vetni, azt is ki kellett tárcsázni jórészt, olyan ritkásan kelt ki, emiatt tavasszal vetettünk tavaszi búzát és zabot, s melléje úgy került a kukorica.”

Nincs megállás
Márkéknál, mint látjuk, az utánpótlás a lehető legszerencsésebb módon oldódik meg, a fiatal hivatásaként karolja fel az apa mesterségét. De mi lesz a faluval, mi a székely mezőgazdasággal, van-e, aki az elődök nyomdokába lépjen? A szó a fiú korosztályára terelődik.
– Mi tizenketten voltunk az osztályban, s kettő, aki űzi a gazdálkodást. A többiek elmentek tovább tanulni, vagy máshová, mert jön, ugye, a modern világ. Most pedig nem egy hónapszámra él, mert nem kap munkát.
– De hasznos szakmák is hiányoznak. Ebben a generációban, sajnos, egy esztergályost nem kapni itt, a faluban, itt a sok ló, s alig egy kovács tud patkolni. A dédnagyapám kovács volt, mellette örökké két inas szolgált.
Ami a mezőgazdaságot illeti, „rajtunk kívül a faluban még sokan dolgoznak három-négy hektáron, amit lehet, lóval végeznek, szénahordást vagy pityókaszállítást. Miért teszik? Hogy a nyugdíjukat egészítik-e ki? Én azt hiszem, inkább azért, mert nem tudnak szépen ülni! – neveti el magát. – Olyan is akad, menni alig tud, de a tehent viszi s etet.” Azoknak legfeljebb a halál veszi ki a munkát a kezükből. „A falut, ha megkerülöm, itt is, ott is megszámíthatom: na, ennek is dolgoztam valamikor a traktorral, de már a fenyvesben pihen. Ott volt tehén, ott volt ló, de vége. Ilyet legalább ötvenet fel tudnék sorolni. Eleinte, ugye, kevesebb volt a gép, s elhívtak minket szántani.”
Nagyobb gazdaság, az övékéhez fogható, üzemszerűen működő fél tucat, ha van a faluban, vagy kevesebb. Pedig e fajtából talán tízet is elbírna a három település (Barátos, Telek, Páké) kétezer hektárra rúgó szántója. Leginkább arra panaszkodnak, nagy a gazdák magukrautaltsága, alkalmas kisegítő munkást nehéz találni, még nehezebb megtartani. Aztán nagyot nevetve idézik a közkeletű mondást, miszerint „a kemény munkához két marha kell, és egy buta fej”.
A fiatalember kevésbé szkeptikus, ő családalapítás előtt áll, élénk társasági életet él, presbiter, a fúvósegyesület tagja, nemrég végeztek a székház felújításával, és egyéb téren is terveket kovácsol. Ha a létszám oda szaporodik, új szabad tartású istállót lenne jó felszerelni, mondja, s pályázati úton minőségibb erőgéppel növelni a gépparkot.
No de letelt az óra, várja mindkettőjüket az etetés, amikor eljövök, széles mozdulatokkal szórja az abrakot a két sor szarvasmarha elé.