Napokig tartott, amíg kilábaltam a rettenetes baleset okozta depresszióból. Ha eszembe jutott a borzalmas éjszakai látvány, azonnal hányingerem lett, sírni kezdtem, és gyógyszeres nyugtatásra szorultam, de a hét végi találkozás Valentinnal valóban hatásos volt.
Ki kell lépnem a nyugtatódependenciából, amíg nem késő! – fogalmazódott meg bennem a felismerés, mert kisfiam észrevette, hogy kába vagyok, nem olyan, mint a megszokott, énekes kedvű Mamici. A Juvisy baleseti kórházban fenntartották a munkahelyemet, és miután helyrejöttem, sebésznővérként dolgoztam tovább bent, az osztályon. Bár messzemenően jobban fizettek a rohammentőn, lemondtam arról, hogy a veszélyes munkakörben tovább dolgozzam. Ennek a kalandnak azonban a tiszta tanulságon kívül megvolt az anyagi haszna is: ingyen sikerült megszereznem a francia gépkocsi-vezetői jogosítványt, ami – akárcsak egy porcelán fogsor – drága mulatság volt akkoriban – most sem olcsó!
Mint említettem, a Juvisy kórház mellett, a szolgálati lakásban lakhattam ingyen. Szombaton és vasárnap odavihettem a kisfiamat is. Tizenöt nővér lakott ilyen körülmények közt. Mindenkinek kis szobája volt ággyal, asztallal-székkel-ruhásszekrénnyel. Egy közös konyha és két fürdőszoba állt rendelkezésünkre a folyosón. Végre otthon érezhettem magam az idegenben, bár utólag visszagondolva erre az állapotra, mindig elszomorodom. Egy fiatal leánynak ugyanis ez az állapot könnyen zsákutcává válhatott. Külvárosban, minimálbéren, állandó halál-, illetve betegségközelben élni nem leányálom. Szerintem egy nőnek alapvető küldetése az életben az, hogy anya, feleség legyen, és csak azután kedves nővér. Vala­hányszor Valentint elhoztam, nyíltak a szobaajtók, és mind a tizenöten ugyanazt az egyetlen gyermeket szerettük volna birtokba venni, dédelgetni, simogatni pár óra erejéig. Nos, így fest a hiteles, gyönyörű asszonytermészet! E küldetés helyett kolléganőim előbb-utóbb vénlányokká szomorodtak az életmentés munkamezején.
Mint említettem, Valentin első franciaországi születésnapján nem lehettünk együtt a kommunisták lázadása miatt, de karácsonykor már megjöhetett az angyal. Igaz, mi akkor is szolgálatban voltunk. A nővérek kabinetjének sarkában, a hűtőszekrényen állt a hivatalos karácsonyfa. Valentinnek a kis szobámban kellett várakoznia, amíg az angyal (Papa Noël) elhelyezte a meglepetést, és továbbsietett, mert a többi jól nevelt, kedves gyermekhez is el kellett jutnia. De csakis azokhoz, akik kiérdemelték! Így szólt a „kommentár” az ajándék mellé.
A fénykép kedvéért egy pillanatra levetettem a fehér köpenyt, de kollégám nővéri öltözete bizonyítja, hogy mi akkor is éjszakai műszakban voltunk. Mint látható, barátnőm épp az ünnepi „zenei aláfestést” szolgáltatja, a Petit Papa Noël című karácsonyi dalt énekli egy pohár tea mellett, mert mulatni nem lehetett tucatnyi súlyos beteggel a háttérben.
Hadd ne áruljam el, hogy mennyi pénzembe került az autóbusz és a repülőgép. Ezeket Va­lentin még régebb, egyik belvárosi sétánkon pillantotta meg egy játéküzlet kirakatában. A lényeg, hogy amikor meglátta álmai netovábbját a karácsonyfa alatt, nem tudta, melyikhez nyúljon elsőként. Csodálatos volt „részvényesnek” lenni a gyermek örömében. Hogy én mennyi munkával és megalázkodással szereztem többletjövedelmet, azt azonnal elfelejtettem.
A képen látható kolléganő főnővér, Michele-nek hívták. Ama­zontermetű, közel kétméteres, százkilós nő. Az épület, ahol laktunk, csupa fából épült. Amikor Michele végigmasírozott a leányszállás folyosóján, az egész tákolmány mozgott, nyikorgott, pattogott, mintha rövidesen össze akarna dőlni. Michele különben született főnöknő volt, parancsnokalkat, de ha véletlenül megbántott valakit, azt is tudta, mikor és miként kell bocsánatot kérnie a kolléganőtől. Mondom neki egyszer:
– Michele! Vasárnap te is szabad vagy, egyikünk sem jogosult a kantinkosztra. Meghívlak ebédre. És tekintsük úgy, hogy születésnapot tartunk decemberben, bár én szeptember 29-én születtem, de akkor még balhé volt, és én a Violet-ben szenvedtem.
El is fogadta a meghívást, és ezt hallgas­sák meg, mi történt! Én azonnal elszaladtam egy közeli üzletbe, kosaramba tettem egy kis üveg Martinit. Eddig ugye minden rendben? Ezután hátramentem az önkiszolgálónak abba a sarkába, ahol ez a felirat állt: Alimentation spéciale (kü­lön­leges élelmezés). Itt minden nagyon olcsó volt, de ízléses, színes, nyugati csomagolásban. Én addig is innen vásároltam. Még nem tudtam jól franciául, nem fogtam fel, hogy az étvágygerjesztően felcímké­zett konzervekben mit is viszek haza az üzletből. Nos, az ünnepi alkalomra alaposan felszerelkeztem. Volt otthon csirkehúsom rizzsel és zöldséggel vagy marhahúsom zöldséggel és krumplival. Volt hal-zöldség-rizs kombináció is, mindez természetesen konzervek formájában. Mindig ezekből vásároltam ebédre, mert mindössze ötvenöt centime-be került egy dobozzal. Reggelire pedig pástétomot ellegettem, de vacsorára is, sőt, a munkába is ezt vittem, mert a hivatali reggeli/vacsora bizony szerény volt, munka közben gyakran megéheztem.
Meghívtam tehát a barátnőmet, és a közös konyhánkban egy nagy kondérban vizet forraltam, hogy abban melegíthessem fel a dobozokban levő ételt. A szobámban már előkészítve állt a Martini, és vettem két tésztát is. Hát nem volt fejedelmi menü, mert akkor még szegénységben éltem. Pontosabban: szegények voltunk mindannyian, akik szolgálati lakásra szorultunk. Ekkor ezerszáz frankot kaptam, ebből ötszáz ment a fiamnak. Miután erre-arra költekeztem, alig száz-kétszáz maradt, ebből próbáltam „tőkét” duzzasztani egy szebb jövő reményében.
Átjött tehát a kolléganőm, barátnőm, a főnővér. Leültettem, és megkínáltam Mar­tinivel. Koccintottunk az egészségemre. Ezután indultam tányérokért, hogy hozhassam az első és a második fogást. Az első salate de beuf volt, kis konzervekből kevertem össze, egy tojást megfőztem, és ráraktam, hogy díszesebben nézzen ki, és... ettünk. Ezután ismét térültem egyet. Két újabb tányért hoztam, és a konzervnyitót. Becipeltem a lábost is a meleg vízzel, benne az előmelegített fémskatulyák. És megkérdeztem, hogy vendégem melyikből szeretne enni.
– Ez rizzsel hal, ez marhahús, ez pedig csirke. Melyiket kedvelnéd jobban?
Azt mondta, hogy halat szeretne. Én ki is vevém azt a dobozt, s hát – Uramisten! – az átázott papír leesett róla. Egy macska volt rárajzolva!
Michele rám nézett meglepődve. Azt mondta, megnézné a másik kettőt is.
Hát vendégem megnézte, amit... megnézhetett. Mivel nem volt elég hely az asztalomon, letettem a melegítő lábost a földre. Michele hirtelen mozdulattal felkelt, de úgy, hogy felborította a széket. A nagy lábával belerúgott a lábosomba, feldöntötte a vizet, majd se szó, se beszéd, faképnél hagyott. Nagyon mérges volt, és úgy ment kifelé, hogy még a ház is mozgott, mintha földrengés lenne.
– Istenem! Hát mi rosszat tehettem én ennek a nőnek, barátnőmnek, ráadásul főnökömnek, hogy ilyen felháborodottan itt hagy, amikor én ilyen finom ebéddel kínálom? – szomorkodtam értetlenül.
Madame Stoicescut már akkoriban közelről ismertem. Miután kolléganőm kiviharzott, átmentem a kórházba, a nővéri szobába, telefonáltam madame Stoicescunak (Mami­cinek), és elmondtam, mi történt.
– Elvira lelkem! Meg vagy-e háborodva? Ezek a konzervek macskáknak valók! – szörnyülködött Mamici.
– Olcsó volt, és én sokat vettem – válaszoltam vissza. – De én azokat most már el is fogom fogyasztani, mert nagyon ízletesek.
Na, jól van! Szombat lehetett. Hétfőn megyek a kórházba, és látom, hogy mindenütt ki van rajzolva a kutya, a macska, és Kitekat Elvira, Ron-Ron-Elvira feliratok fityegnek szerteszét. Értettem, hogy rólam van szó, de lélekben felkészültnek éreztem magam a replikára. Látom tehát, hogy „népszerűsítgetnek” mindenfelé, és kacagnak mindannyian. Egyik kolléganőm nyávogni kezdett, mint a macska, a másik ugatott, vékony hangon, mint egy pincsikutya, és dőltek jobbra-balra a nevetéstől.
– Florence! Giselle! Juliette! Meg vagytok-e veszve? – kérdeztem.
(Na már most! Az az érdekes a történetben, hogy a munkahelyemen valahányszor egy macskapástémot kibontottam, és maradt valami belőle, betettem a hűtőszekrénybe. Megsóztam, megborsoztam a cicapástétomot, kenyérre kentem, és azt ellegettem. Nagyon finom volt.)
– Miért írtátok ki a nevemet mindenfelé, és mit kacagtok? – kérdeztem, mintha nem érteném, mi van a háttérben.
– Elvira! Te mióta eszel kutya- és macskaeledelt? – kérdezték, miután szerencsésen levegőhöz jutottak a röhögéstől.
– Kutya- és macskaeledelt? Hát, kedves kollégák, vagy két hónapja én ilyen csemegén élek! De mit kacagtok? Ti is megkóstoltátok a pástétomomat! Te is, Florence! És te is, Giselle! Mindannyian! És ráadásul meg sem kérdeztétek, hogy ehettek-e belőle! Ahányszor otthagytam egy keveset a hűtőben, ti mindig elcsentétek előlem. Na! Most rajtam a sor, hogy röhögjek...!
Szóval, így esett meg a kutya-macska lakoma születésnapi kivitelezésben. Moszkva eléggé világváros volt már abban az időben is, de ilyen szobacica-luxuskutya „dietológiát” addig sehol sem láttam. Mellesleg: egy fajkutya vagy egy macskakölyök ára több ezer frank körül mozgott. Ilyen kedvenc állatoknak a gazdáik mégsem adhattak akármit. Tapasztalatból beszélek, mert később, amikor már „módos asszonynak” számítottam Párizsban, két gyönyörű kutyám volt: Volga és Rocky, mindkettő fajtatiszta husky.

(folytatjuk)