Kinek a kudarca?
A pénzügyi válságoknak két nagy ágát ismerjük, egyrészt a bankok válsága, amely a pénzügyrendszeri válságban nyilvánul meg, másrészt az adósságok krízise, vagyis a külső, illetve belső államadósságból származó válság. Thomaso Padoa-Schioppa olasz bankár szerint a válság nemcsak a piac, hanem a kormányok és a szabályozók kudarca is. Abban a megközelítésben gyökerezik, amit a kétezres évek elején az egyesült államokban mondtak: a globalizáció, a technikai bumm hatására az erőltetett fejlődési ütem tartható, a pénzügyi rendszer működik, értjük a monetáris politikák hatásait, illetve a szekurizált államadósságok jelenségét.
1975-ben a devizatranzakciók 70 százaléka mögött valós áru és szolgáltatás világkereskedelmének a kielégítése állt, ma már csak 3 százalékban váltanak devizát a világpiacon annak érdekében, hogy különböző világkereskedelmi tranzakciókat bonyolítsanak le. A tőzsdei befektetések birtoklásának átlagos időtartama a hetvenes években hét év volt, ma már hét perc alatt átlagosan gazdát cserél egy ilyen papír. A baj azonban az, hogy ez alatt a hét perc alatt ugyanazt a nyereséget szeretnénk megvalósítani, mint ama hét esztendő alatt.

Beavatkozás a pénzügyi folyamatokba
A 2007-es válság előtt a konvencionális gondolkodási keretben rögzítették a folyamatokat: a pénzügyi instabilitásnak a fő forrása az infláció, tehát ha az árak stabilak, az elégséges lesz arra, hogy egy adott ország gazdaságában a pénzügyi stabilitást is biztosítsuk. Ebben az összefüggésben a központi bank legfontosabb feladata az alacsony inflációs szint biztosítása, ezzel tud hozzájárulni a pénzügyi stabilitás, a gazdasági növekedés fenntartásához. Az ár- és a pénzügyi stabilitás között világos különbséget tettek, s mindenki elfogadta azt a tézist, hogy a piacok rendelkeznek az önkorrekció képességével, és a hatóságoknak nem kell beavatkozniuk a monetáris piaci disztorziók (elhajlások) kiigazítása érdekében.
Ez a gondolkodás a 2007-es gazdasági válság kitörésekor megdőlt, hiszen az alacsony infláció mellett kezdődik, tehát az árstabilitás nem garantálja a pénzügyi stabilitást, és öt év alatt világossá vált, hogy a hatóságoknak jóval többe kerül a pénzügyi válság következményeinek orvoslása, mintha egy korábbi szakaszban beavatkozott volna.
A Valutaalap egyik fő közgazdásza szerint az is megkérdőjeleződik, hogy a magas infláció költségei olcsóbbak lennének, mint a pénzügyi szektor disztorziójából származó veszteségek. Az Egyesült Államok, illetve az Európai Unió országainak magas államadóssága, a lakosság túlzott eladósodottsága miatti ingatlanbuborékok káros hatása, a legyengült bankrendszer, vagyis a hitelezés megtorpanása, a fogyasztók és a befektetők bizonytalansága mind fennáll, a politikai döntéshozók pedig rendkívül lassan döntenek, illetve hajtják végre a válsággal kapcsolatos döntéseket. A döntések java része a válság költségeinek minimalizálására koncentrál, a végrehajtás azonban folyamatosan elcsúszik, ezért máig nem sikerült kellőképpen korrigálni az egyensúlytalanságokat.
Egy másik jelenség, hogy a világgazdaság globális egyensúlytalanságai állnak több szekurizált, magas tőkeáttételi arány és kockázati felár mögött, az ebből eredő volatilitásnak (befektetési alapok árfolyamingadozása) strukturális okai vannak. Mindezt a még több szabályozás nem fogja elsimítani, egy komplex szerkezetet nem lehet egy még bonyolultabbal megoldani.
A szakpolitikák menedzsmentje, a megszorításokból származó konfliktusok tovább fennállnak, a külső események hatása, elsősorban a pénzügyi rendszerek összeférhetetlensége korlátozza a belső szakpolitikák cselekvési terét, ezért ezek bonyolultak és szeszélyesek lesznek.

A központi bank szerepének átalakulása
2008-ig egy központi banknak egyetlen célja az árstabilitás, ennek egyetlen eszköze az inflációs célkövetés mint monetáris politikai stratégia. Elismert volt az a lehetetlen „szentháromság”, az első trilemma, ami arról szól, hogy egyszerre nem lehet a tőke szabad mozgását, önálló monetáris politikát, illetve árfolyamstabilitást elérni. A gazdasági válság miatt a központi bankokat nemcsak az árstabilitás, hanem a pénzügyi stabilitás miatt is felelőssé tették. Ezért az unió szintjén megannyi szervezetet, intézményt, keretet és mechanizmust hoznak létre. Legutóbb, 2012 szeptemberében a bankuniót javasolják, hogy ismét ne szembesüljünk a trilemmával, és közben a válság költségeit is minimalizálni lehessen.
2011-től egy újabb, a központi bankokat is érintő trilemma állt elő, a fenntartható deficitek problémaköre, amely szoros kapcsolatban áll a pénzügyi stabilitással. A többszörös cél konfliktusmentes menedzselése a jelen makrogazdasági kérdések legnagyobb kihívása, hiszen az egymásnak ellentmondó célok között rövid távon megvalósítható kompromisszumot kell létrehozni, hosszú távon fenntarthatóságot kell biztosítani, és folyamatosan a köztes megoldásokat keresni. Alapvető kérdés, hogy megfelelő eszközökkel és tudással rendelkeznek-e a központi bankok ahhoz, hogy ennek a kiterjesztett feladatnak megfeleljenek. Ugyanis a kockázati tényezők megszorításai a termelő ágazatok hitelezését mérséklik, a túlzott megszorítások akadályozzák a gazdasági növekedést, a szabályok megvédenek a kockázatok koncentrációjától, de korlátozzák a gazdasági növekedés kulcsát képező ágazatok hitelhez jutását. Ebből következik, hogy a pénzügyi stabilitás felelőssége nemcsak a központi banké lesz, hanem más szabályozási és felügyeleti hatóságoké, illetve a kormányok is kénytelenek szerepet vállalni. Ezért megosztott struktúrákat hoznak létre, s felmerül a kérdés, hogy ez a felelősségmegosztás nem jár-e a központi bank függetlenségének korlátozásával, pozícióvesztésével.
(folytatjuk)