A nemrég súlyos és hosszan tartó betegségben elhunyt Ve­ress Sándor, a húsz évre ítélt antikommunista 2011-ben meg­jelent önéletrajzi emlékezésé­ben* a Gheorghiu-Dej-i kommunista diktatúra börtöni és munkatábori megalázó és kegyetlen történetét írja le, amelyet hét évig kellett neki és rabtársainak Romániában elszenvedniük.
A Marosvásárhelyről felesége elhunyta után Sepsiszent­györgyre költözött Veress Sándor – akárcsak a többi politikai elítélt – 1964 nyarán szabadult ki a Romániára a nyugati civilizált világ által rákényszerített közkegyelem révén. Azok az emberséget és végső fokon az életet felszámoló, kényszermunkával töltött évek egész életére – életünkre – meghatározó hatással voltak. Elfelejteni soha nem lehet a megalázást, verést és éheztető zárkát a legcsekélyebb fegyelmetlenségért vagy elrejtett tűért, kenyérből gyúrt sakkfigurákért vagy a rejtve érkezett hazai hírekért, fényképért járó botozást, élelem- és vízmegvonást.
A kegyetlenségre nevelt őrök – többnyire az ország alja népségéből toborzottak, esetleg fegyelmi vétségért elítélt katonák – vagy meg akartak felelni parancsnokaik elvárásainak némi előnyökért, vagy elhitték azt, hogy a szocialista haza esküdt ellenségei vagyunk, és igen súlyos bűnök terhelnek. Ahogy idézi Veress Sándor a marosvásárhelyi börtön egyik – jobb indulatú – őrét, aki megkérdezte az egyik rabtól, ugyan miért ítélték el, azt a feleletet kapta: „semmiért.” „Akkor csak öt évet kaptál volna. A semmiért annyit adnak.”
Veress Sándor hét év börtönből börtönbe vándorlását, a dunai munkatáborok kegyetlen szigorúságát és megbetegítő munkakörülményeit színesen írja le, csakúgy, mint az itt szövődő, életre szóló barátságokat is, a kis magyar, egymást bátorító közösségeket. Ezek enyhítették valamelyest a távol szintén szenvedő, nélkülöző család hiányát.

* Veress Sándor: Hét esztendő kálváriája 1957–1964, Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2011