Egy este M-me Stoicescu ezúttal a menekültek irodájának titkárnőjeként keresett meg telefonon a kórházban, és azt mondta: várjak rá másnap délután. Egy óra körül érkezik, mert hosszabbított munkaideje van. Találko­zunk a Madeleine-nél. Figyelmez­tetett, hogy frissítenünk kell a menekültigazolványom­ban a pecsétet, mielőtt érvényét veszti. Nosza, próbáljak Juvisy-ből a megadott időre beérkezni a találkára! Nem volt könnyű.
A Madeleine kívülről egy ógörög hangulatú építmény, de belülről római katolikus katedrális, ahol nemzeti hősök, híres emberek nyugszanak. Előtte sétálgattam le-föl. Láttam, hogy körülöttem mások is lófrálnak, kisasszonyok, elég vékonyka ruhákban, de nyár volt, és én is szellősen voltam felöltözve. Alig két-három percet várhattam, s hát megáll egy autó mellettem, és kihajol a sofőr.
– Combien? (Mennyit... kér?) – kérdezett rám a férfi.
– Au revoir! (Viszontlátásra!) – mondtam, és hátat fordítottam, tovább is mentem.
De erre már odasietett az egyik hölgy, és durván felszólított: tűnjek el onnan, mert ez az ő helyük. A hangoskodásra a többi prostituált is odasereglett, és kézitáskájukkal, nap­ernyőikkel nekem estek. Szerencsémre épp jött kifelé a metróból Madame Sto­i­cescu, elővette közhivatalnoki igazolványát, rendőrséggel is fenyegetőzött, és valahogy sikerült eltakarodnunk a helyszínről.
Hogy a párizsi kéjnők a darázsfészeknél is veszélyesebbek? Nem hittem volna! A férfiak­kal időközben már megtanultam bánni. Egy másik kalandban már rutinosabban viselkedtem.
Nos, a Secours Catholique támogatásával én minden héten francia nyelvtanfolyamra jártam; írni, olvasni, beszélni tanultam az Alliance Française-ben. Ez Párizs központi zónájában, a Montparnasse vidékén van, itt működik a francia nyelvoktatás és a frankofón kultúrák központja. Impozáns intézmény, ahol természetesen pontos időben kezdődtek az órák. A vasút vagy az autóbusz menetrendje Juvisy felől sehogy sem kedvezett az én órarendemnek, hát mit tehettem? Gondoltam egy merészet, és kiálltam az út szélére, hogy leintsek egy autót. Még nem tudtam, hogy stílusosan miként kell integetni, hát úgy valahogy, mint a rendőrök, szembe tartottam a forgalommal a tenyeremet, és mozgattam az alkaromat. Elhajtottak az autók mellettem, de egyszer mégis megállt valaki. Olasz úriember volt, egy gyönyörű Lamborghinivel, s megkérdezte:
– Hová igyekszik, kisasszony?
– Párizsba szeretnék bejutni, az Alliance Française-be.
– Rendben! Üljön be! De mondja kis­asszony, maga miért integetett így..., a tenyerével?
– Hát miként kellett volna? – kérdeztem.
– Máskor húzza fel egy kicsit a szoknyáját, és úgy integessen – mondta. – Nézze meg: mindenki megáll, és magát szeretné felvenni! Forgalmi dugó lesz! – szellemeskedett az olasz.
– Nem ilyesmivel foglalkozom – feleltem. – Én nővér vagyok itt a baleseti kórházban. Különben ez az első eset, hogy autóstopphoz folyamodom. Lesz-e oly szíves bennebb vinni, Párizsba? Legalább odáig, ahol elérem a metrót. Sietek! Ne veszítsem el az óráimat!
– Hová is akar menni? Hol van az Alliance Fran­çaise?
– Ott, ahol a Hotel Raspail. De kérem, induljon már, mert elkésem!
Az olaszom üzletember lehetett a luxuskocsija után ítélve. Szemmel láthatóan ismerte Párizst, mert nem kérdezősködött többé, ráállt a megfelelő útra. De alig telt el öt perc, épp várakoznunk kellett egy piros lámpánál, amikor a lábamra tette a kezét, és simogatni próbált. Én félrehessentettem. De ő minduntalan újrakezdte. Nos, a Tokaji mulatóban begyakorolt huncutság után én már túl voltam azon, hogy Párizsban féljek vagy megijedjek egy idegen férfi társaságában. Ismertem a város fő ütő­ereit, még rohammentős sofőrvizsgám idejéből, már értettem franciául, de nálam volt a varrótűm is. Harperéknél történt cselédkedésem óta én mindig ilyen „fehér fegyverrel” jártam.
Zöldre váltott a lámpa. Luxus „taxisom” engedékenyebb stílusban folytatta:
– Na jól van! Akkor inkább a Hotel Raspailba szeretne menni a kisasszony?
– Oda, mondtam, de átláttam, hogy min jár  az esze.
Megálltunk a szálloda előtt. Ekkor én hirtelen kiszálltam, és beszaladtam az Alliance Française épületébe. Láttam, hogy az olaszom vár egy ideig, aztán elment.
Nettó nyereségem kb. ötven frank lehetett, ennyit kért volna el a taxis, és még el is késtem volna. Az én olaszom eközben úgy hajtott, mintha rohammentős lenne. Mel­lesleg a párizsi turisztikai iparban elszállásoláskor két különböző fogalom volt forgalomban: „de coucher” (ejtsd: dö kusséé = lefeküdni) és... „de dormir” (aludni). Tetszés szerint lehetett válogatni. Olaszom biztosan az elsőre gondolt... De maradjunk a nyelvtanulásnál! Kárán tanul az ember!
Mint említettem, amikor a Juvisy vöröskeresztes kórházba bekerültem, még nem tudtam jól franciául, és ha nővérkolléganőim olyan kifejezést használtak, amit én nem értettem, azonnal elővettem a szótárakat. Kettő is volt nálam, egyik orosz–magyar, a másik francia–román. És látva, hogy mennyire kínlódom, kolléganőim szórakozni kezdtek rajtam. Nos, amit Geneviève elművelt velem, az bizony durvára sikerült. Igaz, a tandíját ő fizette.
Telt ház, tehát hatvan-hatvan beteg volt a sebészeti osztályon kétfelé osztva, ami nem kevés, de éjjel a kolléganőim aludni szerettek volna. Hát ott és akkor ezt nem lehetett megtenni. Én minden este fél nyolckor kezdtem, hogy nappal máshol is tudjak dolgozni, és pontosan elvégeztem minden feladatot, amit az orvos hátrahagyott. Beadtam a nyugtató injekciókat kilenc órakor, de nem telt el negyed óra, amikor csengetett egy frissen operált beteg. Geneviève kolléganőmet megkértem: menjen, nézze meg, mi lehet a baj, hisz nemrég adtam be a fájdalomcsillapítót. Oda is ment, de ingerülten tért vissza.
– Csak annyit kért az úr, hogy a párnáját tegyem fennebb, morogta felháborodottan. – Hát minek néznek minket?
Nem telt el fél óra, amikor megint hívott a betegünk. De többen is csengettek egyszerre, ide-oda kellett szaladgálni. Hát, mondom Geneviève-nek, nézze már meg még egyszer azt a frissen műtöttet. Én közben injekciókat adtam be. Nem tetszhetett a kolléganőnek, hogy küldözgetem, hát kitalált valamit, hogy átrázzon. Egy lapra ráírt egy mondatot franciául, majd ideadta nekem. Azt mondta, ha még egyszer hívnak, mondjam a betegemnek azt, amit felírt. Nézegettem a szöveget, olvasgattam. Én jóhiszemű voltam. Amikor ismét csengettek, vittem a papirost és felolvastam a mondatot. A beteg nagyot nézett:
– Mit mondott, kisasszony?
– Monsieur! Ne m'en merde plus, s’il vous plait! – betűzgettem a papírlapról.
Betegem erre többé nem szólt semmit. A másik osztályon megint mozgolódni kezdtek ketten-hárman.
– Látod-e Elvire, milyen csend lett? Menj, és mondd el ugyanazt a többieknek is.
Hát én hat-hét betegnek beolvastam! Nem is volt több reklamáció, csak reggel derült ki, hogy odacsináltak az ágyba, tele volt minden, hadd ne részletezzük.
Mondom zsörtölődve az egyiknek:
– Monsieur, miért nem csengetett? Most mi a csodát kezdjünk önnel?
– Kisaszony! Hát nem azt mondta nekem az éjjel, ne zavarjam annyit?
Na rendben! Megoldottam a bajt. De nemsokára hívatott az igazgató:
–  Elvire! Mi történt az éjjel?
– Semmi különös. Mindenki jól van.
– S hát maga milyen felolvasást tartott a betegeknek, ha szabad kérdeznem?
Még a zsebemben volt a cédula, elővettem, megmutattam. És hamarjában fel is olvastam az igazgatónak, aki megérthette a tréfát, mert kacagni kezdett.  Magyarul azt jelentette a szöveg: Tisztelt uram, kérem, ne b.....asson annyit. (A francia „merde” kifejezés trágárságot jelent.)
– Jól van Elvira! Maga nagyon humoros! De érti-e, hogy mi van a papírra írva?
– Én nem értem – mondtam. – De hogy mindenki elhallgatott az éjjel, akinek ezt felolvastam, az biztos.
Az igazgató nem kérdezősködött tovább. Behívta a segédnővért, lehordta, sőt, meg is büntette.
De történt egy másik eset is. Elérkezett április elseje. Nem vettem észre, és a hátamra felragasztottak egy papírra rajzolt halat, egész nap azzal járkáltam. Aztán palacsintát sütöttek, s az enyémbe beletettek, körbecsavartak egy cérnát. Ezt észrevettem, de nem akartam megsérteni a kolléganőt, s inkább lenyeltem a palacsintát cérnával együtt. De ez még semmi!
Éjjel egykor szóltak nekem:
– Elvira! Menj a halottas kamrába, mert valami kiabálást hallottunk!
Ozel doktor, a sebészfőorvosunk, és a reanimálók mégsem hülyék, hogy kiengedjenek a kezük közül egy tetszhalottat, morfondíroztam magamban, de engedelmes kollégához illően fogtam a nagy talicskát, amin az oxigén és minden más reanimációs eszköz rajta volt, s taszítottam az udvaron fel a hegyre. Kissé magasabban volt a hullakamra. Hívtam a kolléganőket is, de azt mondták: – Menj csak előre, Elvire! Mi is mindjárt megyünk!
Felértem, kinyitottam a hullakamrát, és felgyújtottam a villanyt. Hatan voltak a halottak.
– Vajon melyikük kiabált?
Sorra odamentem mindenkihez, és mindegyiket meg is ráztam. Ott bizony nem kiabált senki! De ezalatt a kollégák feljöttek, és kikapcsolták a féket, a szekerem pedig elindult a lejtőn, kiszaladt az utcára a nyitott kapun, és épp a szemben fekvő rendőrség udvarába futott be. Ez az áprilisi tréfa hatalmas felelőtlenség volt, mert például az oxigénpalack, ha letörik a csapja, akár fel is robbanhat. Kijött a szolgálatos rendőr, szerencsémre, már ismert engem.
– Mi történt, Mademoiselle Elvire?
Magyarázkodni kezdtem, de a rendőr észrevette a feliratot a hátamon, és nevetni kezdett:
– Maga nem tudja, hogy ma van a halak napja?
– Hát mi az Isten csodája az a halak napja? – kérdeztem álmélkodva.
Áprilisi tréfát űztek velem, de nem tudtam megharagudni rájuk. Eltelt az esztendő, és második karácsonyunkkor már én voltam a főnővér a tréfás csapatban.
(folytatjuk)