A Szent Korona részei
Általános vélemény, hogy a korona két részből áll: a latin és a görög koronából. Tehát az egyik Nyugat-, a másik Kelet-Európában készült. Sokan avar korinak tartják, mások a honfoglalás korából származtatják, de van olyan vélemény is, hogy a korona két része egyszerre készült. Pap Gábor szerint a korona nem két részből áll, hanem háromból. A harmadik a kereszt. A két részből állóságát csak 1790-től vitték be a köztudatba. A Szent Korona „a háromrétegű ősi világképet idézi meg”.
Amíg „Nyugat-Európában a korona a király tárgyi alakja”, addig a „Szent Korona nemzetet képviselő személy”. A király Európa-szerte Isten kegyelméből uralkodik a pápa közvetítésével, a magyar király szintén Isten kegyelméből uralkodott, de legitimitását nem a pápa, hanem a Szent Korona biztosítja. Ez teremt kapcsolatot a nemzet és Isten között.
A Szent Korona
A beavató koronát IV. Béla királyunk uralkodásától kezdve nevezik Szent Koronának. Már korábban felismerték e korona jelentőségét. A XI. században élő bizánci krónikás, Mikhael Ankhialosz arról ad hírt, hogy a magyarok a koronát a nemzettel azonosítják.
A Szent Korona mint „önálló hatalommal bíró jogi személy” először III. Endre esküszövegében jelent meg, amelyben a király megfogadja az ország jogainak és a korona méltóságának tiszteletben tartását. Lényegében elismeri, hogy a király hatalma a Szent Koronától ered. Az „alkotmánybiztosító jellegű” esküjét a király hitlevélben is megerősíti.
A korona az ország, és nem a dinasztia koronája. Amíg más országokban a koronázás csak szertartás, addig a magyarságnál alkotmányjogi jelentőségű. Ennek alapja, hogy a Szent Korona a magyar közjogban élő személy, jogforrás: „(a katolikus hagyomány szerint) a Boldogságos Szűz Mária, a Regnum Marianum koronája”. Vass Csaba a Szent Korona szakralitásával kapcsolatban megállapítja, hogy azok számára, akik a koronában csak díszt, azaz egy tárgyat látnak, ez nem szent és nem személy.
A Szent Korona érvényessége
Történelme során a magyar nép, Pap Gábor szavaival, a Szent Koronát nem tartotta tárgynak, teljesen magától értetődő volt, hogy személy, és minden jog hozzá kapcsolódik. A „magyar Szent Korona szentsége fölötte állt a pápai döntés érvényességi szintjének. Nem lehet hatalmi szóval elvenni a szentségét, majd visszaadni”. Ezt bizonyítja, hogy Károly Róbert háromszori megkoronázása, még a pápa által megáldott új koronával való koronázás sem volt érvényes. Már 1308 táján általánosan ismert, hogy a „magyar Szent Koronától elválaszthatatlan a nemzet mint test”. Erről a magyar püspöki kar tájékoztatta a pápai bíborost, Gentilét. Az indoklás szövegéből idézek Katona Tamás fordításában: „az ország lakosai oly nagy tiszteletben tartják, és oly nagy tekintélyt tulajdonítanak neki, mintha benne összpontosulna a királyi hatalom”.
A Szent Koronával való koronázás annyira fontos, hogy e nélkül egyetlen király által hozott rendelkezés sem érvényes, akárcsak a kiadott kiváltságlevelek. Nem véletlen, hogy amikor 1463-ban Mátyás király hatalmas pénzzel visszaváltja a német-római császárhoz került Szent Koronát, a megkoronázása után minden 1458 és 1463 között kiadott rendelkezését újból megerősíti.
A Szentkorona-tan
A Szent Koronával kapcsolatban alakult ki a Szentkorona-tan, amely gyűjtőneve a történelmi alkotmány alapelveinek. A Szent Korona szuverenitása Szent István koronájához kapcsolható. A szuverenitás forrása Szűz Mária, ezt testesíti meg a Szent Korona. Pap Gábor megállapítja, hogy Európában a magyar koronával csak egyetlen egykorú és anyagában, művészeti technikájában összehasonlítható korona volt, a német-római császári, de még ezt sem nevezték szentnek, hanem csak a birodalmat. A Szent Koronát a zsidók Frigyláda szentségéhez hasonlítják. Míg a Szent Koronát nem lehet helyettesíteni, a többi koronázási kelléket igen. A jogarhoz, a palásthoz, a kardhoz és az országalmához nem kapcsolódik semmiféle olyan képzet, mint a koronához.
Mivel a szuverenitás forrása a Magyar Szent Korona, a koronázást nem tekintették érvényesnek, ha más koronával helyettesítették. A magyar történelemben több sikertelen próbálkozás bizonyítja ezt. Így például 1309-ben, 1440-ben is, de ezek egyikét sem tekintették érvényesnek. A koronázás nemcsak ceremónia, szakrális eljárás volt, hanem a hatalom forrása is. A „szentkorona joghatóságára” hivatkozva és nevében kormányoz az országtanács Luxemburgi Zsigmond uralkodása kezdetén és Hunyadi János magyar kormányzó idején. Werbőczy István törvénykönyvében, a Tripartitumban úgy érvel: „a közösség (communitas), az ország – a rendek – a szentkorona joghatóságára ruházta át a törvényhozó, a végrehajtó és a bírói hatalmat. A király és a rendek egyaránt a szentkorona tagjai.”
A koronázási ceremónia
A koronázás Istvántól kezdve nagy közjogi jelentőségű. A „trónra lépés kiegészítő eleme, betetőzése (esetleg a trónutódlás biztosítására tett preventív lépés), mely lezárja a királlyá válás aktusát”. A királyok esküt tesznek az alkotmányra, a XIII. századtól kezdve hitlevélben fogadják meg annak tiszteletben tartását. A XVI. századtól az országgyűlés mint „nemzet” ruházza át „a közhatalmat” a királyra. A Habsburgok az 1687-ben és 1723-ban kiadott törvényekkel szabályozzák a trónöröklés rendjét.
A koronázási szertartáson a királyon kívül az esztergomi érseknek és az ország nádorának is jelentős szerepe volt. A koronázási szertartás lefolyását Vég Gábor írása alapján ismertetem Igaz, nem a korai időszakét mutatja be, hanem egy későbbi korét, de szemléletes képet nyerünk róla. A „király a koronázás napján az országgyűlés és az udvar kíséretében a koronázási templomba vonul. Az ünnepi menet élén a nádor halad a szentkoronával. Az országbíró a királyi pálcát, a horvát bán az országalmát, a főpohárnok Szent István kardját, egy főpap a kettős keresztet, a tárnokmester és a főkamarásmester két további keresztet visz. Őket tíz főúr követi az ország 10 zászlajával (Magyar-, Horvát-, Szlavón-, Dalmát-, Bosnyák-, Szerb-, Bolgár- és Kunországok, Galícia és Lodoméria lobogói). A templom kapujában a prímás fogadja a királyt, és a főoltárnál lévő trónhoz vezeti őt. Itt rövid beszédet intéz a koronázandóhoz, aki leteszi az egyházi esküt. A prímás a királyt jobb vállán, karján és mellén szentelt olajjal felkeni. A nagymise során a király három vágást tesz Szent István kardjával (a mozdulat jelképezi: a vallást bárhonnan jövő támadással szemben megvédelmezi). Az episztola és az evangélium között az oltár felső lépcsőjére térdel, és a prímás a nádor segítségével fejére teszi a szentkoronát. Ezután a királyt, aki jobbjában a királyi pálcát, baljában az országalmát tartja, a trónhoz vezetik. A szertartás irányítói üdvözlik a megkoronázott uralkodót, majd felcsendül a Te Deum (hálaadó ének).”
A mise után a király teljes kísérete átvonul egy másik templomba, útközben a tárnokmester, 1867 után a pénzügyminiszter pénzt szór a tömeg közé, majd újabb szertartásra kerül sor, az aranysarkantyús vitézek avatására. Ennek végeztével a király kilovagol egy kijelölt térre, ahol esküt tesz az alkotmányra, majd felvágtat a koronázási dombra, ahol „négy vágást tesz az istváni karddal az égtájak felé”. Ezzel jelképezve, hogy az országot bármely irányból jövő támadással szemben megoltalmazza.
(Vége)
