Goldoni, a nevettetés XVIII. századi nagymestere, aki darabjaiba beépítette a comedia dell’arte sok-sok elemét, s így gazdagon alapozott az olasz színjátszás sajátos „helyi színeire” is, szándékában újító is volt. Színpadra vinni az élet furcsaságait, banalitásait, emberi gyengéinket, tipikus emberi tulajdonságainkat… Nos, az ő egyik kevéssé ismert művéhez folyamodott Erdély legfiatalabb színháza azért, hogy így nyújthasson ajándékot közönségének.
Mert: az előadás ajándék. Szép őszi ajándék a játék derűjével, szépségével, a nevetéssel-nevettetéssel, az önfeledéssel-önfeledtetéssel, a szórakozás örömével.
Ráirányítani figyelmünket az élet fonákságaira? Ezt tette a maga idejében a szerző is. Kigúnyolta az idősebb generációt a fiatalok ébredő élete, érzelmei, külön világuk semmibevételéért, a fiatalokat a „csak én” világukért, éretlen bugyutaságukért, a férjeket önzésükért, önteltségükért, adott esetben ostobaságukért, a feleségeket páváskodó szappanbuborék-begyességükért, luftballonszerű magamutogató külsőségeikért. Az őszinte, igaz érzelmek hiányáért, begubózásukért, még az élet, a kor ritmusába való természetes beilleszkedésük hiányáért is. Az ember – minden ember – rátartiságát, a csak én és senki más önteltségét. Mindez a mához is szól, mert örök problémája minden kor emberének. De a kézdivásárhelyi színház előadásának fő erénye, hogy önfeledtséget tudott teremteni a nézőtéren, a színház, a színjátszás, a színpadról való varázslás külön világát.
Játékot, igazi, vérbő játékot láttunk. Sajátos jellemfigurákat varázsolt a rendező, kosztüm- és karaktertervező, díszlettervező, valamint színészi négyes. Felhasználták a burleszk elemeit, szögletesítették, ragyogóan karikíroztak mozdulatokat, az egész játékot. Úgy idézték a félszeg világ valóságát, hogy vérbő félszegség uralta a színpadot, a figurák megjelenítéseit, magát a groteszkbe hajló beszédmódot is. Az ostobaság vidámságát láttuk a színpadon, elfeledkeztünk arról, hogy vannak gondjaink is, hogy egy teljesen más világban élünk, s elhittük, hogy még így, csupa zagyvaságokkal telten is szép és gazdag az élet, hogy jó önfeledten élni.
A rendező Balogh Attila remekelt az illúzióteremtésben, a figurák megformálásában. A színészek – Simon Boglárka Katalin (Lucietta, a „lány”), Csíki Szabolcs (Lunardo, a „papa”), Némethy Zsuzsa (Margarita, az „anyucica”), Pál Gecse Ákos (az öntelten primitív Simon) Papp Tibor (a „címeres ökör” Maurizio, a vőlegény apja), Erőss László (Canciano, a már-már hülye férj), Gulácsy Zsuzsa (Marina) és Tabalka Cecilia (Felice), a „némberek” – ugyancsak. Kissé egyoldalúbban megformáltnak tűnt Riccardo gróf (Dávid Péter) alakja. Színpadi jelenlétét igazában csak a deus ex machina megoldásban való „szerepével” igazolta. Még egyszínűbb volt Filipetto, az apák megegyezése szerinti „vőlegény” (Orbán Zsolt), s nem volt a színpad varázslatában hasonló súlyú „párja” a kiválóan alakító Luciettának.
Gollicza Előd díszletei külön értéke a hosszú „felvezető pódium”, mely úgymond „kirakatba helyezi”, „felmutatja”, a nézőtér közvetlen közelébe hozza a remeken maszkírozott és karikírozott, kifelé is sziporkázó figurákat. Maga a „rálátásos színpad” inkább célszerű, mely lehetőséget adott a burleszk-játékra. A párnák halmaza nyújtotta játéklehetőség külön fantáziadús és ötletes volt. A Benedek Zsolt fordította-átdolgozta szöveg görgött, s Ütő-Kónya Bence zenéje jól kísért, „festett alá”.
Egy rövid mondattal összegezve: kiváló élménnyel gazdagodhattunk, s gazdagodhatnak a sikerelőadás leendő nézői is.
