Az 1970-es évek közepén szóvá tettem A Hét folyóiratban egy olvasói levélben, hogy György Dénesnek, az erdélyi szavalóművészet nagy öregjének nincs lemeze. Legnagyobb meglepetésemre Dénes bácsi levélben válaszolt, nagyon örvendtem, hogy az akkor 90 éves szavalóművész levelet írt egy pályakezdő, 23 éves tanárnak.
Amikor megszületett első lányom, Rékának kereszteltük, és erről tudósítottam Dénes bácsit is, aki újabb meglepetést okozva azt írta, majd elmeséli. Mint kiderült, valószínű, Nyirő Józsefnek köszönhetem, hogy a lányom Réka lett! Nyirőt egyébként már kisiskolás koromban szerettem, hála az immár, sajnos, néhai Kónya Ádám tanáromnak, mindannyiunk Ádi bácsijának, aki a nyári sátortáborok esti tábortüzei mellet sokat mesélt az Úz Bencéből, nem felejtve el megemlíteni, hogy a Madarasi Hargitán Úz Bencének hívták a menedékházat is valamikor, és még látszik a felirat nyoma.
Három héttel később szól Nyirőről és a Réka névadásról: Van helyem rá, most megmagyarázom, miért köszönheti nekem a lánykátok a Réka nevet. 1920 előtt a hun nevek közül egyedül az Attila volt forgalomban. Akkor bejött hozzánk Kidéből Nyirő József, akit én öltöztettem fel a magam ruháiból civilbe a letett reverenda után, és akinek én voltam a násznagya az esküvőn. Azt mondta: „Komák leszünk, mert megszületett a keresztfiad!” „Nem biztos, hogy komák leszünk!” – válaszoltam rá. „Hogy-hogy nem biztos?” – kérdezte. „Attól függ, hogy minek keresztelitek!” „Gábornak.” „Nem leszünk komák!” „Tudod, hogy nyolcadikos gimnazista korában foghúzásnál elvérzett a Gábor öcsém. Most, hogy új fiú született a családban, a nagyanyja mondta a bábaasszonynak: Gábor lesz a neve. Így beanyakönyvelték.” „Nem leszünk komák! Aki egy Attila regényen dolgozik, aki a székely nyelvet és lelket vitte be az irodalomba, annak a fia nem lehet Gábor. De lehet Csaba vagy más hun név.” Ny. hazament. Pár nap múlva levelet küldött: „Kiigazíttattam az anyakönyvet. A keresztfiadat Csabának fogják hívni.” És jött utána Réka és Ildikó. És Nyirő lett a legnagyobb írótekintély. Az ő Csabája, Rékája és Ildikója után kezdték Erdélyben ezekre a nevekre keresztelni a gyermekeket. Így történt! Ezért mertem mondani, hogy a lánykátok a szép Réka nevet nekem köszönheti. Ez már történelem! Itt írtam le először, de – ha megírhatom – benne lesz a könyvemben is.
Még egy levelében, az 1977. április 2-án keltezettben említi Nyirőt: Koronatanúja vagyok, hogy az első világháború befejezése után Nyirő volt a nagy szenzáció. Olyan stílussal, amilyent ő használt gondolatai közlésére, előtte még Móricz Zsigmond se írt. Jeligéje volt: a legkevesebb szóval a legtöbbet kifejezni! (Később az újságírás lazított ezen a stíluson.) Vallottam és jól esett valamivel később olvasnom a Prágai Magyar Hírlapban: „Nyirő azt csinálja a magyar prózai nyelvvel, amit addig csinált a magyar költői nyelvvel.” Ezen felül behozta a magyar irodalmi nyelvbe a székely nyelv szókincsét. Az én lakásomban történt, tanúja vagyok, hogy az irodalomban inaskodó, 8 évvel fiatalabb Tamási Áron milyen tisztelettel nézett fel Nyirőre, a Mesterre. Tamási Nyirőt követve ömlesztette az irodalmi nyelvbe a maga Nyikó menti székely nyelvét, kereste a székely témákat. Nyirő a tragikus, Tamási a derűs székelyt rajzolja. Sajnálom, hogy később ellenfelekké váltak. Ha Nyirő nem politizálja el magát a Szálasi egyik legbensőbb hívévé, ha úgy politizált volna, hogy itthon maradhasson, mint Tamási, ma együtt emlegetnénk. A nagy távlat, a XXI. század vissza fogja helyezni Nyírőt az irodalomba és őt megillető helyre.
Ennyi a György Dénes emlékezése Nyirőről a hozzám írt leveleiben. Barátok voltak, komák, sorstársak. Együtt járták Erdélyt Benedek Elekkel, Tamási Áronnal, Ferenczy Zsizsivel, Szentimrei Jenővel. Amit leírt, az valóban: TÖRTÉNELEM. Prófécia viszont az idézett utolsó mondat! Tanítani kell, bármennyire is tiltakoznak ellene némelyek, remélem, hamvai is előbb vagy utóbb oda kerülnek a Székely Anyaföldbe...
FORRAI TIBOR
