Talán legrövidebben így fogalmazhatnék: az egyszerű, úgymond paraszti józan esze az embereknek. Azokra gondolok, akik mindig is voltak és lesznek is egy társadalomban, és akik nélkül sohasem létezne haza és haladás egyetlen nemzet életében sem. Akik, bár tényleg nehezen, sőt – legyünk teljesen őszinték –, rosszabbul élnek, mint pár évvel ezelőtt, mégis kimennek az utcára az ország vezetői mellett tüntetve. És nem pénzen, sörön, virslin megvásárolható lumpenpolgik ők, hanem meglett, felnőtt, tanult emberek. Mi vezérli őket, mi a mozgatórugó? Annyi csupán, hogy gondolkodó emberek. Tudják, hogy bár messze nem hibátlan a mai országvezetés – főként annak „perifériája” – az anyaországban, de a magyar nemzet javát akarja, és ezért szembemegy, ha kell, a fél világgal. No meg a lehetséges váltóerő, az úgynevezett alternatíva… Hát arról jobb nem beszélni. Romániában pedig a ma regnálókról jobb nem beszélni, náluk bizony még a „fő navigátor” is messze jobb volt, főként az erdélyi magyaroknak. Na persze, nem éden, mi alatta volt, de legalább olyan „kis pokol”, amiből talán vezetett, vezet még út a purgatóriumba bár, a tisztítótűzbe legalább.
Aztán, hogy fennköltebb dolgokról is szó essék – de olyan szó, mely az előbbiekhez kapcsolható –, ide citálnám a következő pár sorocskát. Azt mondják, az önzés boldoggá teszi az embert. Na, ezt hallva a hatalomhoz görcsösen ragaszkodókra vagy akörül nagy körben ólálkodókra gondolok legelőbb, főként itt, e kishatáron belül, vagy az abba való visszakerülésen ádázul munkálkodókra, mondjuk Bukarestben, ahol közeleg a választás izgalmas, kinek az élet illatát, kinek a pénz szagát hozó szele. Igen ám, de azt is írják, hogy csak addig boldog az önös érdekű, amíg bűntudatot nem érez. A Pennsylvaniai Egyetem pszichológusai 216 egyetemistát teszteltek, mindegyiküknek adtak 3 dollárt. Az első csoportnak azt mondták, hogy adja a pénzt az UNICEF-nek, a másodiknak, hogy megtarthatja, a harmadiknak pedig, hogy eldöntheti, mihez kezd vele. A pénzosztás utáni interjúkból kiderült, hogy azok a hallgatók, akik megtarthatták dollárjaikat, jóval boldogabbnak érezték magukat, mint a másik két csoport tagjai. Ám ez rövid, tiszavirág-életű örömnek bizonyult, mert nemsokára jött a lelkifurdalás. Jonathan Berman pszichológus szerint, amit az ember igazán akar, az gyakran önző cselekedet, ám nem teszi meg, mert tudja, hogy lelkiismeret-furdalása támadna miatta.
Szép, magasztos gondolatok. De vajon minden emberre igazak? Hiszem, hogy igen. Mert legkésőbb a vég kezdetekor – igaz, sokszor csak a halál közvetlen közelében – mindenkiből vagy legalábbis a legtöbb emberből előbukkan bár egy körömfeketényi lélek. Sőt, legtöbbször – olykor szinte a kimondó akarata ellenére – mindenkiből kibukik a „Jaj, Istenem!” mondat. Kevesen hiszik azt, amit egy amerikai idegsebész vall, aki egy hétig feküdt kómában. Azt állítja, hogy ez alatt az univerzumnak egy másik, mélyebb dimenziója tárult fel előtte. Meg van győződve róla, hogy a halál nem a tudatosság vége, sokkal inkább egy nagy, kiszámíthatatlan, pozitív utazás újabb fejezete.
Elgondolkodtató és szép, amit állít. Vallásos embernek sem idegen. A jó ügyért dolgozóknak is – lásd a békemenetet például – kellemes hallani. De bizony megkérdőjelez és nevetségessé tesz minden mai, hiábavaló dologért – például hatalomért – való küszködést. Az élet rövid, szól a közhely, tényleg jó lenne csupa tartalmas dologgal fel- és eltölteni. Rajtunk áll jórészt.