György bácsi kerek perec elhárítja érdeklődésem, ha a mező dolgát firtatom, forduljak fiaihoz, akikre rátestálta a holnap gondját, mert ha „segíteni nem tudok, dirigálni nem akarok”, mondja. 2006 szeptemberében valóságos hangulati hőmérőzéssel ért fel, ahogy előadta, milyen reményekkel, de inkább szorongásokkal nézett a székely gazdatársadalom az uniós csatlakozás elé, s mi tagadás, nem egy balsejtelme beigazolódott. Más tekintetben viszont sikerült saját portájának is lépést tartania a változásokkal, mint az kiderül az alábbiakból.

Az utolsó román katona
A két itthon maradt fiú, a 33 éves Tibor és pár évvel idősebb bátyja, úgy néz ki, a gazdálkodásra tette fel jövőjét, és állják a sarat, ámbátor Tibor szabódik. Úgy hiszi, számottevő fejlődésről, mint amilyen legutóbbi nagyborosnyói alanyunké, nem tud beszámolni. A munkás kézzel ellátott porta, a feladatmegosztásban dolgozó két fiú mindazonáltal jól tartja magát, persze, saját, külön életük megalapozásával vannak elfoglalva. A legnagyobb eredmény szememben pontosan az, hogy az irányításban megtörtént a nemzedékváltás, megvan a székely folytonosság is, bár a vagyon jogi elosztására még nem került sor, aminek magyarázata alighanem abban rejlik, hogy azt a családalapításhoz köti a szokásjog. (Pedig a pályázás például mást kívánna.)
No de hogyan lett mezőgazdász György Tibor, aki végül kötélnek áll, és leül velem beszélgetni. A fiatalembert ugyanis szakmatanulásra fogták szülei 1993-ban – ez így is volt természetes a szintén iparos családfő mellett –, amikor elvégezte a nyolc osztályt. Sepsi­szentgyörgyön a Perspektíva szakiskolában végezte el a víz- és gázszerelői szakot. Hogy osztályából hányan űzik a szakmát, sajnos, nem tudja, annyira szétszóródtak, és a tízéves osztálytalálkozó is elmaradt, pedig készültek rá. A mesterség különben hatalmasat változott, mondhatni „csőstül” felforgatta a technológiai fejlődés. Amivel ők annyit vesződtek, a fémcsövek menetvágására már nincs szükség, ma a vezetékek műanyag csövekből állnak, és összeillesztésük idomokkal és ragasztóval történik.
– A bátyám traktorista lett a mezőgazda­sági líceumban, én víz-gázszerelő, 1996-ban végeztem. Sok osztály volt, külön kőművesek, festők például. Mi magyarul tanultunk minden tárgyat, lehettünk vagy húszan az osztályban, léteztek román osztályok is. A románok mind beszéltek magyarul. Nem tudom, kiből mi lett, egyik osztálytársam, akivel találkoztam, ma sofőr. Én az IGO-nál próbálkoztam előbb, mint víz-gázszerelő, de nem sikerült elhelyezkednem. Ha akkor bevesznek, lehet az életem másként alakul. Éppen abban az évben indult egy pékség itt nálunk, Cófalván, ’97 január hetedikétől egészen ’99 júniusáig, míg el nem vittek katonának, ott dolgoztam. A pékség még évekig fennállt, ma már  nincs meg. Ott mindent megtanultam, géppel dagasztottam, én szakítottam a tésztát, következett a bevetés, amit szalaggal végeztünk. Megtanultam a hajtást, akkor csészékbe helyeztük, egyszerre száz darabot vetettünk be. Tizenkettőt felborítottunk a szalagra, az benyomódott, megakadt és kihúzódott, a tészták pedig potyogtak le kétfelől, maradtak a kemencében. Motorinás, injektoros kemence volt, modernféle, mert külföldről hozták, és négyszintes. Öt évre rá a pékség bebukott, a kenyér kezdett nem menni, de leszerelésem után még segítettem betanítani az újakat, akik helyembe léptek.
A György fivérek az utolsó székely bakák közt voltak, az általános katonakötelezettség megszűnte előtt még mindhárman kiszolgálták a maguk egy évét.
– Szerre mentek el legény fiaim, egyik szerelt le, a másik ment, édesapjuk az idősebbel gazdáskodott közben – fűzi hozzá az édesanya.
– Focşani-ba vonultam be ’99-ben, de egy hét után áthelyeztek Bukarestbe. Miért? A pékséggel volt szerencsém. Kérdezték, ki volt szakács vagy pék, én jelentkeztem, és nagyon jó helyre kerültem, konyhára. Nem, nekem nem volt senkivel sem bajom – jegyzi meg érdeklődésemre. – Hogy csúfolkodtak volna, hogy magyar vagyok? Nem! De rengetegen voltunk akkor Bukarestben magyarok! Én beszéltem a nyelvet, de sok Hargita megyei nem ismerte.

Nemzedékváltás
György Tibor nem tért vissza a pékségbe, kisebb bátyjához hasonlóan lehorgonyzott a szülőfalu mezőgazdaságában. A szomszéd telken saját téglaház építésébe kezdett, az már pirosban áll, készül az élet rendjét betölteni. Egyelőre szüleivel él, a még osztatlan gazdaságban húsz hektárt művelnek bátyjával, saját és bérelt földekről van szó, bennük négy hektár kaszáló, a többi szántó.
Felidézem, amit édesapjuk hat éve mesélt, hogy egy önjáró kaszagép volt az első erőgépük, azzal szántottak például a kilencvenes évek legelején. Idősb György vásárolta a lécfalvi állami gazdaságtól, annak felszámolásakor, ahol különben raktárosként dolgozott a nyolcvanas években.
– Négy keréken járt, kétütemű motor hajtotta, több mindent lehetett vele végezni, szénasodrót is kapcsoltunk rá.
– A lóvontatású ekét utánakötötték, egy vezette a traktort, más fogta az eke szarvát – idézi fel nevetve az édesanyja a magángazdálkodás újbóli beindultának hőskorából a valóban jellemző anekdotát.
– Még mindig egyvágatú ekével szántanak?
– Az az idő lejárt. 1994-ben vettük az első traktort, amikor Pali katona volt, egy úgynevezett Fiatot, román gyártmány, de így nevezik, 45 lőerős. Ezekből kettő van. Amelyikkel én járok, idősebb nálam, de ha valami kifárad benne, kicseréljük. Amikor megvettük, jó motort szereltünk belé, még mindig az hajtja. Most követelne talán egy új szettet. Ezeket annak idején kapálásra gyártották, de átalakítottuk, szélesebb gumikkal megbírja a nehezebb munkát is. A bátyámé magasabb és keskeny gumikon jár. Szerencsére itt több a homokos szántó – ritkább a feketés föld –, ezeket könnyebb szántani. 27 centire lemegy a mélyszántás. Most vettünk egy külföldi forgóekét, az lemegy 30-ra, le még mélyebbre is. A traktor a feketésben nem bírná. Így is kell emelgetnem, úgy vélem, nincs miért azt a vad földet feldobassam. A külföldi eke könnyebben járó, a román szinte úgy áll neki a földnek, mint egy ásó. Az új eke kétvágatú, könnyen hasít, szépen meríti a földet. Reggeltől estig mennyit? Hát megszántok másfél hektárt, ha megyek egyfolytában. Ötven centit viszen szélességben.
A gazdák tisztában vannak azzal, hogy egy erősebb traktor bizony jól fogna, a baj az, a gépeket ehhez a gyengébbhez vásárolták, az egész géppark felújítása pedig pénzbe kerülne. No de időnként kisegítik őket a rokonok, a falubeliek, akikkel kölcsönös jó viszonyban vannak.

Miből pénzelünk?
– Jó lenne gyarapítani a földet, de itt azok már mind foglaltak. Ha valaki városról kijön, próbál egy hektáron termelni, és látja, nem megy, legfeljebb akkor adja oda valakinek bérbe, de az ilyen ritka. Ilyen gazda, mint mi, a faluban akad még vagy tíz, egynek van hatvan-hetven hektárja, a többiek hozzánk hasonlóak. Ennyiből már meg lehetne élni, de az eredményt az időjárás hordozza. Az idén is a pityóka jobb lett volna, ha nem következik be a szárazság. Melyik volt jobb év, amióta átvettük? Hát a tavaly jó volt a termés, de a pityókának nem volt ára. A tavalyelőtt viszont a pityóka ára elérte az egy lej kilencven banit itt a faluban, igaz, csak egy hétre, de az volt a legjobb év talán. Főleg a pityóka miatt, mert abból pénzelünk. Mellette ott a tejjövedelem, az olyan, mintha fizetést kapnánk. Ha nyáron nincs pityóka, a tejpénzből fedezzük a kiadásokat, esetleg egy-egy bornyúcskát eladunk. Két belga bikacskáért kaptunk egyenként 1600 lejt. Százkilós korukban. Még ott a két és fél hektár cukorrépa, az hozna talán valamit, az idén az aszály miatt biztosan kevesebbet. Egyesek azt mondják, most, hogy megjött az eső, most fog nőni a répa, de nem tudom, nem túl késő-e. Ha gyenge a pityókatermés, esetleg a tehenek húznak ki a bajból, esetleg a répa.
– Minden évben olyan nyolc hektárig szoktunk ősszel búzát vetni, a tavaly négy és fél hektár pityóka volt, az idén csak kettőt, mivel rosszul ment a tavaly. Vetettünk az idén törökbúzát csövesnek, ezt először. Nagyon terjed a vidéken, és jól is terem, megadja szinte a tíz tonnát. Silótörökbúzát is vetünk, az kell ugye, a teheneknek télire, oda kell két hektár, és végül cukorrépa, két-két és fél hektár körül.
A tejgazdaság nyolc fejőstehénből áll, azokból egy nemrég borjadzott. Szerződésük a tejgyárral jövedelmi biztonságot nyújt.
– Ami apró pityókát a tavaly nem tudtunk eladni, feletettük a tehenekkel. Szerencsére van nyolc, azok felették. Persze, a tej sincs megfizetve. Visszaemlékezni a régi árakra? Hát amikor jött 2007-ben a banis világ, az ár hatvan bani volt, utoljára nyolcvanöt baniban fizették, most, hogy újracsináltuk a szerződést a tejgyárral, felment egy lejre. De ahhoz a kétezer litert be kell hordani egy hónap alatt. Azon alul csak kilencven bani. Sajnos, három tehén tavasszal bornyúzott, azoknak már nincs tejük, a negyedik most bornyúzott, annak volna, de a legelőn épp nincs mit enni, ezért pótoljuk apró pityókával és silókukoricával. Az sem nőtt meg rendesen, de levágjuk, és azt etetjük velük. Hozamban elérjük a kétezer litert, havonta kijön a 280–290 liter teheneként. Páran bészegődtek a faluból, azok is visznek el. Vagy hét gazda még ad le legalább kétezer litert, de a csarnokosnak például harmincnégy tehene van, onnan tízezrek mennek el. Igen, a fejőgép már a múltkor megvolt. Nyáron kétszer visszük napjában, most csak reggel. Itthon vízben hűtjük. Még megfelelő a minőség, de azt mondják, jövőre szigorúak lesznek erősen. Rögtön vinnünk kell majd a csarnokba. Régebben azt is megtettük, hogy flakonokban vizet fagyasztottunk, azzal hűtöttük a tejet. Talán vissza kell hoznunk, ha a baktériumszámot is nézik. De a tejgyár új szerződéseket kötött, azt mondják azért, mert valami konkurencia tűnhet fel, egy orosz. Így most 2015-ig le vagyunk kötve. A tejnek mindig lesz kereslete, ezért lenne valóban jó, ha bővíteni tudnánk. Ha meglesz a szomszédban a házam, s oda egy új istállót építek, akkor talán. A régiben nyolcnál több nem fér el.
A házakra terelődik a szó, körülnézek a valamikori lakókonyhában, ahol ülünk. Ala­posan átalakították, kibővítették egy előszobával, azt derékmagasságban húzódó fal választja el az ebédlősaroktól, hogy több legyen a konyhában a fény. Kijjebb fedett tornácot toldottak a házhoz. A takaros belső jócskán eltávolodott a szokásos hajdani falusi konyhától. Jó pár éve bevezették a folyóvizet is a kútból, azt melegíteni lehet, három éve fürdőszobát építettek és szereltek be fáskazánnal, benne kád és zuhany várja a tisztálkodni akarót. Mikor a városi kényelmet említem, az édesanya megjegyzi: az automata mosógép sem hiányzik. Kérdésre fia elmondja: a szomszédban emelt háza más beosztású lesz. Sorolja: a földszinten egy szoba, egy nappali, konyha, kamra és fürdő, az emeleten pedig manzárd a hálóknak.

*

A György családban tehát, noha ipari képzést kaptak a legények, mégsem vándorolt el a család városra, mégis visszavonzotta őket a földművelés. Lassacskán a legényemberek saját élete is bontakozóban. A családalapítás, új gépek beszerzése, a hajléképítés adhat új lendületet gazdálkodásuknak. Csak ne az időjárás hordozná a földművesek végzetét, mint tette idén is!