Vélemények az egészségvédelemről
A gyermeknevelés és az egészségvédelem már korán foglalkoztatja az erdélyi orvosokat. Vásárhelyi Sámuel a XVIII. században Az egészséges hosszú életről című munkájában rámutat a helytelen, oktalan életmódra, életformára, amely a korabeli erdélyi társadalmat jellemzi.
Hangoztatja, hogy az egészséges életmóddal kapcsolatos ismereteket népszerűsíteni kell, mert csak így csökkenthető az elhalálozási arány. Elítéli a balvélekedéseket, a maradi életfelfogást, a tehetetlen belenyugvást a nagyarányú gyermekhalandóságba. A hibás nevelést is ártalmasnak tartja az egészségre nézve. Számszerű adatokkal támasztja alá, hogy a helytelen életmód milyen sok fiatal halálát okozza. Felelőtlenségnek tartja a gazdagok, az úri rend táplálkozásában a túl bő étkezést, a paraszti sorban élőknél a sok és túlterhelő munkát. Fontosnak tartja a friss levegőn való mozgást, amelyet sokan, elsősorban a jó körülmények közt élő úrhölgyek elhanyagolnak. Szembeállítja „az illendő Gazdasszonyi s egyéb mozgásokban gyakoroltatott” leányok és az „úri kisasszonyok” kényeztetett, mozgás nélküli életmódját. Míg az előbbiek egészségesek, addig a túlságosan óvott, kevés mozgású, a friss, szabad levegőn alig járó kisasszonyok betegesek. A „tanuló embereket”, a több évig kollégiumokba járó diákokat is óvja a mozgás nélküli életmódtól. Egyértelműen fogalmazza meg: nem elég csak az orvosnak ismernie a helyes életmód szabályait. Úgy gondolja, hogy azokon a településeken, ahol nincs orvos, az egészségügyi ismeretekkel felvértezett tanítók, illetve a papok is nyújthatnának elsősegélyt a rászorulónak.
Szotyori József a Dietétikában – tankönyvként használt könyvében – szintén foglalkozik a gyermeknevelés, a csecsemőgondozás és a terhesség kérdéseivel. Kitér a mosakodásra, a testedzésre és a helyes táplálkozásra is. A kiskorú gyermekek nehéz fizikai munkára kényszerítéséről hangoztatott véleménye a Mátyus Istvánéhoz hasonló. Azt állítja, hogy „nem kell erő s idő előtt a gyermeket, nem egész nap senkit, még cselédet sem dolgoztatni”. „Figyelemre méltó javaslata – írja Spielmann József –, hogy minden falu közköltségen szerezzen be egyszerű eszközöket (fúvó, pokróc, kristály, kefe, fürdőkád, gyógynövények stb.) egy elsősegélyt nyújtó szoba létesítésére.” Spielmann szerint az „egészségtan elveinek terjesztésében a Szotyori választott út volt az idő tájt Erdélyben egyike a legjárhatóbbaknak”.
A szebeni szász orvosoknak 1790 és 1811 között sikerült kiadniuk a Siebenbürgische Quartalschrift című időszakos népszerűsítő jellegű kiadványt. A járványok leküzdése, a közegészségügyi és személyi egészségtani kérdések rendszeres ismertetésével, népszerűsítésével a magyarok közül Sándorfi József Bihar megyei orvos próbálkozik. 1803-ban adja ki az Orvosi és Gazdasági Tudósítások című közlönyt, melynek harmadik számában bemutatja a várandós asszonyok egészségügyi problémáit. 1838-ban Borsos Márton A csecsemő és az első gyermekkor című könyvében javasolja, hogy Erdélyben is hozzanak létre kisdedóvókat, miáltal a kisgyermekek szakszerűbb nevelése, felügyelete biztosítható.
Gyermekhalandóság a Székelyföldön
A székely székek orvosai, a széki orvosok sem állnak mindig hivatásuk magaslatán. 1847 nyarán Kézdivásárhely városi tanácsa azt jelenti a háromszéki királybírónak, hogy a gyermekek közt járvány pusztít. Arra kéri, hogy küldje a szék főorvosát Kézdivásárhelyre. Az orvos azonban csak több héttel később, szeptember 19-én érkezik a városba. Ez idő alatt, illetve augusztus folyamán tizenkilenc kiskorú hal meg. Szeptemberben a gyermekek elhalálozása megszűnik, a beteg gyermekek száma nyolcra csökken. A városi tanács a királybírónak erről is jelentést küld. A Kézdivásárhelyre kiszálló főorvos, miután tájékozódik az elhalálozások okáról, a határőrezred orvosával együtt azt állítja, hogy Kézdivásárhely városában nem volt járvány. A gyermekek tüdőgyulladásban, agyhártyagyulladásban, himlőben, vörhenyben, diftériában stb. haltak meg, melynek okát a tudatlanságban, a hanyagságban kell keresni. Úgy vélik, hogy a város ötezer főnyi lakosságához mérve az elhalt gyermekek száma nem nagy, főképp, ha figyelembe veszik azt is, hogy a „kézdivásárhelyi közönség még a mívelődés azon fokán nincsen, miben minden beteggel maga idejében az orvoshoz folyamodni szükségesnek látná”.
A nagyfokú gyermekhalandóság hosszú évszázadon át fennmaradt. Csökkenés csak a XIX. század végén észlelhető. Azonban kerül olyan település is, ahol az elhalálozás mértéke épp az említett időben éri el a legmagasabb mértéket. Erre a legjobb példa a székelyföldi Oláhfalu. Itt, a hajdani kis székely mezővárosban – a XIX. század végén – az elpusztult gyermekek aránya óriási, hatvannyolc százalék. Ez azt jelenti, hogy ezer megszületett gyermek bő kétharmada (687) tízéves koráig meghal. Ez az egész XIX. század átlagához mérve is sok, mert a gyermekhalandóság átlaga negyven százalékra tehető. Minden ezer élve született gyermek közül négyszáz tízéves kora előtt életét veszti.
A nagyarányú elhalálozás egyik fők okaként emlegetik azt, hogy a szülők a hatósági utasítások, felszólítások ellenére is elhanyagolják a himlőoltást. Ez pusztít a legnagyobb mértékben. Nagyon sokan halnak meg tüdőgyulladásban, korabeli szakszóval: „toroklobban”, de a kanyaró és a vérhas is pusztít. A felnőtt lakosság soraiban pedig a kolera szedi az áldozatokat.
(folytatjuk)
