Sztetoszkópon kívül más műszerem nem volt. Meghallgattam a szívet, a légzést, és pulzust mértem. Jean-Jacques megüthette a fejét, amikor hanyatt esett, gondoltam, mert bizony gyengén mozgott. Mesterséges légzést alkalmaztam, de azonnal, mégpedig az oroszoknál tanult módszerrel. A tüdőből kilélegzett levegő öt százalék szén-dioxidot is tartalmaz, így tanultam Moszkvában. A reanimáción is öt százalék szén-dioxidot kevertünk oxigénnel, és bepumpáltuk a tüdőbe, hogy visszahozzuk a beteget az álomvilágból. Nos, mi mást tehettem? Szájból-szájba légzést alkalmaztam. Ajkaim rúzsosak voltak, a fiatal kolléga is rúzsos lett, miközben... „csókolóztunk”.
Jean-Jacques különlegesen szép, balladásan szomorú arcú, hullámos barna hajú, barna szemű fiú volt, valamivel fiatalabb mint én. Kanada francia térfeléről jött át Párizsba, hogy medicinát tanuljon. A tüdőből tüdőbe fúvás hamarosan meghozta hatását, közben segítség is érkezett. Targoncára helyeztük a kollégát, és útban a nővéri szoba felé azon sugdolóztunk: miért akar mindenáron baleseti sebész lenni az, aki ennyire nem bírja a szerencsétlenség látványát. Később jutott eszembe, és meg is kérdeztem a fiútól: nincs-e tudomása kezdődő vércukorproblémáról, mire ő bevallotta (csak ketten voltunk a teremben), hogy anyagi gondokkal küzd, és bizony ritkábban eszik a kelleténél.
Gyermekkorom villant eszembe, az a mozzanat, amikor a kovásznai templomban elájultam konfirmációkor, és arra eszméltem, hogy Gál doktor bácsi cukros vizet csepegtet a számba. Közeledett az ebédszünetünk, és én, mivel dolgoztam, aznap ebédre voltam jogosult. Gondoltam egy nagyot, és felajánlottam Jean-Jacques-nak az ebédjegyemet. Nem akarta elfogadni, de én megnyugtattam, hogy bőven van ennivalóm a leányszálláson, menjen, és lakjon jól nyugodt lelkiismerettel. Természetesen akkor még nem szóltam a kutya-macska pástétomomról és az egyebekről, de később, amikor közelebb kerültünk egymáshoz, megtanítottam őt is az olcsó „dietológiára”.
– Néha édességet is kíván a szervezet, szüksége van rá – oktattam a doktort. – Ilyenkor megvásárolunk egy üvegecske dzsemet, és amennyit először elfogyasztottunk belőle, azt annyi vízzel felpótoljuk. Hígul a paszta, de sebaj. Másodszori csemegézés után ismét hígítunk, talán még harmadszorra is működik a csel, végül a teljesen felhígult, de édes löttyöt kortyolgathatjuk szirupként.
Elmeséltem Jean-Jacques-nak, hogy gyer­mekkoromban én sült krumplit uzsonnáztam az iskolában, és azt is, hogy mi okból. Beszéltem három sikertelen házasságomról, kisfiamról, és biztattam, próbáltam őt kiemelni a folyamatos depresszióból, de hiába. (Hogy mi nyomta a lelkét? Máig sem sikerült megtudnom.) Rövidesen munkalehetőséget is szereztem neki, olyat, ahol két nap alatt 600 frankot lehetett megkeresni.
Aki Párizsba ellátogathat, nem hinném, hogy elmulasztja az Eiffel-torony, a Mars-mező, a Concorde tér... látványát. Naponta több százezer ember fordul meg ezeken a helyeken. És nemcsak bámészkodik, hanem fogyaszt is. Nos, ezek után ugye nem kell tovább magyarázkodnom a közvécék fölöttébb szükséges voltáról?
– Jean-Jacques! Elárulok neked valami titkot, de ígérd meg, hogy nem kottyantod el a kolléganőimnek – mondtam neki egyszer, amikor ismét pénzproblémáról panaszkodott.
– Halljuk! – válaszolt ő.
– Na, ide figyelj! Hetente két-három szabad napom van az éjszakai műszakokért, s ilyenkor én – többek közt – vécét takarítok az Eiffel-toronynál. Nem volna kedved beszállni? Láttam a hirdetést: férfi munkaerőt keresnek. (És elmondtam: mennyit fizetnek.)
Ettől kezdve, ha tehettük, „tandemben” dolgoztunk Jean-Jacques-kal. Tekintettel a hatalmas embertömegre, és az ebből eredő fertőzésveszélyre, nagyon komolyan vették ezt a munkakört. Volt öltözőszobánk, amikor megérkeztünk, ott levetettük a ruháinkat, és mindig frissen kimosott védőkosztümöt öltöttünk. Kötelező volt maszkot tennünk, sőt, csizmát és védőkesztyűt is húznunk. A klór, a habzóanyagok, az egészségügyi szesz használatáról már a legelején ki akartak oktatni minket, de amikor megtudták, hogy egészségügyi káderek vagyunk, lemondtak erről. A munka kemény volt, feszített tempóban, ott bizony nem volt idő körmöt festegetni, mint a nővéri szakmában. Munkaidő végén levetettük a védőöltözetet, és alaposan kimosakodhattunk, mielőtt civil ruháinkba öltöztünk. Az Eiffel-torony tövénél, ahol a hatalmas vasko­losszust betonnal a földhöz rögzítették (tehát a torony négy lábánál), működtek a közvécék, sőt, elsősegélypontok is voltak, mert megtörténhetett, hogy rosszullett valaki a hatalmas tömegben. Később a vöröskereszt-ponton is kaptunk alkalmi munkát, de természetesen azt gyengébben fizették. Műszak után azonnal kézbe vehettük a bérünket. Fáradtak, de elégedettek voltunk. Mellé­kesen mondom, néhai Vespasianus római császár bölcsességét parafrazálva, hogy a pénznek (valóban) nem volt szaga. A vécepucolóknak? Még kevésbé! Munkánk végeztével az égig érő vasszerkezet alatt búcsúzkodtunk.
– Au revoir, Elvire! Viszlát, Elvira – köszönt el Jean-Jacques, majd lehajolt (mert magasabb volt mint én), és megpuszilta a homlokomat. – Elvire! Te így, rövid, kibontott hajjal épp úgy nézel ki, mint Marilyn Monroe, mondta a rá jellemző félszegséggel.
– Merci, Jean-Jacques! Au revoir! – válaszoltam elgondolkozva. (Ez volt az első bók, amit Párizsban kaptam.)
Aznap még sok tennivalóm akadt a városban. Takarítanom kellett az én „Ma­micim”, tehát Madame Stoicescu lakásán is. De itt az ideje, hogy őt is bemutassam olvasóimnak. Pártfogóm vegyes házasságból született. Édesanyja francia, apja romániai gyártulajdonos. Egyetlen fiúgyermekük született. Sikerült még az államosítás előtt kimenekíteniük a vagyonukat Romániából. Egy hatalmas házuk épp a Notre-Dame-katedrális közelében, a Szajna partjától alig pár méterre egy téren állt. Mai  szóhasználattal panziónak nevezhetnénk, mert turisták számára biztosított szállást. Itt kezdtem szabad óráimban bejárónőként dolgozni. Azt a feladatot kaptam, hogy készítsem elő a szobákat festésre. Mivel M-me Stoicescu nagyon bőkezűen fizetett, tíz frankot egy óráért, szívesen dolgoztam nála. Felaján­lottam, hogy kimeszelem én a lakást, van tapasztalatom még otthonról. Ő átláthatott a szitán (miszerint pénzre nagy szükségem van), és beleegyezett, hogy legyek én a szobafestő.
Igen, Kovásznán is mészlével festettünk, pontosabban csak a szegényebbek. Módo­sabb házaknál már divatozott a rolóval felvitt színes minta, mint pl. szőlőfürt, szív alakzat, rózsa, fenyő vagy egyéb giccsek, de szerintem a legegészségesebb megoldás a mész volt. Különben is a párizsi ízlés akkoriban már régóta kinőtt a rolózott cirádákból.
Hozzá is kezdtem a nagy munkához, sorra véve a szobákat, naponta egyet-kettőt, csakhogy a hajam – mint az igazi szobafestőknek –, mindig tele lett mésszel. Nehéz volt kimosakodnom, mire bementem a kórházba, az esti-éjszakai műszakba. Egyszer megszólítottak a kolléganők:
– Elvira! Mibe fogadjunk, hogy valaki udvarlód került, és az szobafestő?
– Na és aztán! – vágtam vissza. Nem lehet nekem egy udvarlóm, aki festő? Szerencsére, nem vették észre a kolléganők, hogy a kezemen felrepedezett a bőr.
Ezután jobban vigyáztam a fejemre, akkor viszont már épp ez lett feltűnő.
– Na, mi történt? Elhagyott a festő barátod?
– Én hagytam ott őt – feleseltem. – Elvégre sok szép férfi közt lehet válogatni Párizs­ban.
Mellesleg kolléganőim nem jöttek rá, hogy én a Tour Eiffel lábánál közvécét takarítok, de egyszer megláttak, épp amikor a munkaruhában levő férfi takarítótól elbúcsúztam, és az megpuszilt. Na, volt erre hec­ce­lődés! Mondták, hogy határozottan fejlődőképes vagyok. Íme rövid idő alatt a budipucoló gavallértól már szobafestőig jutottam. Semmi pénzért nem árultam volna el, hogy Jean-Jacques doktor, a szépreményű sebész volt az a „budipucoló gavallér”. Be­vallom: nem utasítottam volna el, ha komolyan udvarolni kezd nekem, bár még hivatalosan férjnél voltam, és fogalmam sem volt miként szabadulok meg Doreltől. Jean-Jacques viszont állandóan szomorkodott, és nem akart nyilatkozni erről a titokról. (Sze­relmi csalódás? Halál­eset? – találgattam magamban.)
Egy szó, mint száz: lassan, egyenként, közel két hónap alatt festettem ki M-me Stoicescu panziójának mind a harminchat szobáját. Utána mindent fel is takarítottam. Mamici nagyon meg volt elégedve, szép összeget kaptam tőle. Ezután történt, hogy egy rossz mozdulat miatt becsípődött egy idegszála. Mondtam neki, hogy masszí­rozást, csontkovácsolást is tanultam az oroszoknál, és azon nyomban sikerült őt helyrehoznom. Na, csak ennyi hiányzott! Nem­sokára meghívást kaptam Madame Argi­liuhoz, Mamici görög barátnőjéhez. Onnan tovább ajánlottak, és bekerültem magas francia körökbe: Madame Levain-t, a zsidó mágnásasszonyt, majd a világhírű divatház tulajdonosának feleségét Madame Nina Riccit masszíroztam, aki barátságába is fogadott később. Sohasem felejtem: ezeken a helyeken minden egyórás kezelésért 500 (azaz ötszáz) frankot kaptam. (Tehát: nem kértem! Kaptam!!) De masszíroztam Michael Morgant, a híres színészt, és több korabeli jeles személyt is. Gyűlt a pénz a takarékomban!
Csakhogy ezekkel a munkákkal (leginkább a meszeléssel) rövidesen tönkretettem a csuklómat. Meg kellett operáltatnom magam, és az időbeni kiesés miatt amit nyertem a réven, kezdtem elveszíteni a vámon. Sebaj! Gyakrabban mentem el egy-egy órára énekelni. Én nem is tudom, hogy bírtam ennyit dolgozni! Talán azzal magyarázható, hogy mindig a kisfiam lebegett a szemem előtt, számára akartam a szebb jövőt megalapozni.

(folytatjuk)