...emlékezni kell, gyerekkorban elmesélt történetekre, családi annalesekben fellelhető töredékekre, nem arra, hogy akkor hogy volt, hogy akkor a székelynek becsülete volt a magyar hazában, hanem hogy ők kik voltak, emberként mire jutottak, örök­ségül ránk mit testáltak, s hát igen, a megbecsülés, az nekünk is kijárna, de most olyan időket élünk, hogy ismét és újra ki kell vívnunk, az ég is szomorú, mi is, s csak arrébb a gyerekzsivaj, mi földről a tekintetet felemeli, a frissen rendbetett sírok közt szaladgáló re­mény, a domboldalban csak egy na­gyobb vakond­túrásnak tűnő hant, jeltelen, jelentelen, a múlt nem elég, jövőnek is lennie kell, ledőlt sírkő, mit fel kell állítani, majd jövő nyáron, s a gazt is, a ciherest kiirtani, kicsike kapát hurcol magával, nagyobbat már el sem bírna, hajolnia nem kell, görnyedt már s ráncos a kora, lassan, kimért mozdulatokkal, mint egykor a kukoricást, vágja a földet apró ütésekkel, tépi a burjánt, a sír mellett kis halomba rakja, majd megkér valakit, hogy vigye el a sírkert tövére, hol elszáradt virágok, tavalyról ittmaradt lámpások, s valami érthetetlen okból egy félig üszkös fejfa, ott, valahol ott kell lennie a nagyapa testvérének, szálfa nagy ember volt ő is, cserefa arcú, s mindig nevetett, egy gyertya érte, csonkig égjen, egy gyertya értünk, el ne aludjék, előbb a távoliak, nagy­szülők, dédek, ükök, hogy aztán ma az apák, az anyák, s jaj! a gyerekek, menni kell, míg a láb képes rá, míg az aka­rat hajt, s ha majd nem, ha majd ágy­ban, párnák közt, két gyertyát akkor is, csend­ben imát akkor is, könnyet, ha még maradt, akkor is. Emlé­küket, akkor is.