Azon a vasárnapon – ősz volt vagy tavasz? –, amikor Luxor Vasile, még Lászlóként megjelent az örök egyforma játékházacskák között, az udvaron, hogy világbíró kamerája elé parancsolja a családot, még nem volt földbe süppedve a ház, színpadként ragyogott az udvar, még nem verte fel a papsajt, a paréj, nagymama sem rakott szőnyegeket a kerítésre, hogy ne tudjon beleskelődni a szomszéd szemében bujkáló halál, nem, a szomszéd sem leselkedett, miért is leselkedett volna, és főként kire?
Halottak napján, amikor gyertyát gyújtok a család már csak a fotográfián létező tagjaiért, és megpróbálom magam elé képzelni őket – hogy szaporodnak évről évre a gyertyacsonkok –, hallani vélem nagymama hangját is, „csak addig tart a kötelesség, amíg engedi a becsület!”, s gyertyák pislákoló fényében, a fehér krizantémokkal borított sírok között feltűnnek a család tagjai, végeérhetetlen menetben vonulnak, s kissé közönyösen, kissé szánakozva pillantanak rám, hogy eltűnjenek az emlékezet áttekinthetetlen útvesztőiben. Szél kel a sírok között, libegnek-lobognak a gyertyák, s ha lehunyom a szemem, még egy-egy életfogytiglani pillanatra látni vélem őket. Meg szeretném tudakolni, hogy van ott túl, abban a másik világban, ahol az árnyak fénysugarakként libbennek tova, de halottaim az ő napjukon nem túlságosan közlékenyek. Hangjuk elmosódik a gyertyafényekben lobogó temető zsivajában, s már csak ama régi-régi fénykép marad a boldog békeidők utolsó napjaiból, amint még bizonyára boldogan, életükkel elégedetten és vidáman, ott ülnek az udvaron, a húsleveses tál körül, egy viccet törvényszerűen követő félmosollyal bámulnak Luxor Vasilére, akkor még László, és fekete kendővel takart masinájára.
Ilyenkor egy pillanatra elhiszem, hogy mégiscsak lesz feltámadás, megláthatom őket még egyszer, de erősödik a szél, meghajolnak a gyertyák, s a szomszéd sírnál egy fekete, csonkig égett gyertyára emlékeztető nénike imádkozását hallom, halottaink békéjéért fohászkodik, noha az élőkért kellene. Hogy ne lehessen soha háború, hogy késleltetni tudjuk az élők körül lopakodó halált. Hogy szaporodnak a gyertyacsonkok...
