Az erdővidéki temetők általában szépek, a nagybaconi különösen az. Szépségének legfontosabb tartóeleme a hely megválasztása. A Templomdomb a falu fölött strázsál, a nagybaconi medencezug központja, olyannyira, hogy ez a gyönyörű templom századokkal ezelőtt, amint kísérőim mesélik, öt település számára épült.
A templomhoz a temetőn át vezet a meredeken emelkedő kövezett sétány, mintegy félezer andezitből faragott, századok alatt simára koptatott lépcsőn kell lépkedve emelkedni az ég felé. Ez az emelkedés akarva-akaratlan allegorikus, az ég felé kapaszkodást, az Egek Urához való közeledés szándékát is jelenti.
Meghatóan szép az is, amint letekinthetünk a szülőfalu lenti bölcsőjére, a gyümölcsfákkal és díszfákkal, facsoportokkal lakályossá szépített faluhely teknőjére.
Szép ez a temető, mert sok benne a fa, a cserje, azaz a bokor, a dísznövény, a virág. És különösen szép a nagybaconi temető, mert a sírkövek többsége természetes anyag, míves faragású vörös vagy szürke andezit, meg egy másik autentikus anyag, a márvány. Van egyéb is, de az összképet a sírkövek és a faragott sírkeretek szabják meg.
És szép ez a temető, mert takarosan tiszta, s ami engem egyenesen meglep, hogy egyetlen, gazzal benőtt sírt sem látni, egy eldobott, a lábad alatt reccsenő pillepalack sincs, s a művirágot sem kedvelik, Istennek hála, az itt élők.
Tamás Gyula harangozó és temetőgondozó kritikusabb, mert én a végeredményt, a takaros tisztaságot érzékelem, de ő tudja és mondja, hogy akad Nagybaconban is maga után szemetet és rendetlenséget hagyó ember. Megtakarítja a sírt, és otthagyja a gazt. Ennek az összegyűjtése az ő feladata. A temetőben hat (!) drótháló közé fogott hulladéktároló van, amelyek tartalmát vagy traktorral szállítják a szeméttelepre, vagy elégetik a temető melletti hulladékégetőben. Nem hordják a mocskot, hulladékot az öreg fák tövébe, és nem égetik ki barbár módon a fákkal együtt, mint a sepsiszentgyörgyi köztemetőben, ahol öreg fákat képesek meggyilkolni lelketlen emberek. Az élő fára szegezve a szeméttárolás tiltását hirdető tábla, ami arra jó, hogy addig a magasságig rakják körbe az öreg fát szeméttel.
Bejárjuk a temetőt, s tisztelettel adózunk azok emléke előtt, akik ezt a reprezentatív helyet kinézték a templom és temető számára, mert ez a domb, a rajta lévő templom, a sírkövek az ég felé emelik az ember tekintetét, s felismeri azt is, hogy praktikus ez a helyválasztás, mert nem vontak el véle termőterületet, hanem megkímélték azt.
Az a furcsa érzésem támad, hogy ez a temető nem az enyészet helye, élő hely ez fűnek, fának, virágnak, művészi faragású sírkőnek, a tiszteletadás szakrális helye, ahol megilletődve az élet értelmes szépségén meditál az ember, és érzelemmel észleli, hogy a halottak emlékét élteti ez a hely.
