Egyszer a régi világban hallottam az apámtól, hogy egy Ónodi nevű ember, a másik nevét nem tudom, miféle, hazajött a harctérről a lovával. Kétkardos huszárnak ismerték a harctéren.
Na, hát a kocsmában aztán elkezdte magyarázni az embereknek, hogy ő milyen vitéz huszár volt. Csakhogy az emberek nem nagyon hitték a hőstetteit.
Addig beszélgettek ott borozgatás közben, míg azt találta mondani Ónodi, hogy ő, ha felülhet a lovára, karba teszi a két kezét, s az utcán akármennyien vannak kétoldalt hordófával, husángokkal, más ilyenekkel, úgy, karba tett kézzel ellovagol az emberek közt, és aki leüti, vagy ha csak a lova farkát is meg tudja csapni, fizeti a fogadást.
– Micsoda?!
– Még hogy karba tett kézzel a lovon!
– Ez már lehetetlen!
Fogadtak egy ötvenliteres hordóban.
Ónodi meg elment haza, a lovát felnyergelte. Az emberek meg a megbeszélt helyen felálltak kétoldalt az utcán, intettek, hogy jöhet.
Ónodi ekkor karba tette a két kezét, nekiengedte a lovát, s végigszaladt vele az emberek közt. És mire azok csaptak volna a nagy rudas hordófával, husángokkal, a ló már messze járt tőlük. A farka hegyét sem érte el a csapás.
Hanem akkor megfordította a lovát Ónodi, s bizony az örült a legjobban, aki a garádján be tudott előle mászni, mert különben elgázolta volna a ló. Tán meg is eszi! Veszedelmes lett, amikor a gazdája futtából visszafordította.
Megnyerte Ónodi a fogadást, az emberek nem győzték eleget dicsérni. Visszamentek a kocsmába, kifizették a hordó bort, csapra ütötték, rákezdtek inni.
Addig-addig, hogy nekibátorodtak, s elmesélték, hogy a sarkadi határon – amit most Törökcsapásnak hívnak – van vagy százötven lovas török. Járnak be a faluba éjszakánként innen-onnan rabolni. Senkinek nem lehet nyugta tőlük. Ónodi meg ráfelelte, hogy majd ő elzavarja őket.
– Egyedül?
Hitték is, nem is, de hát nagyon mondta, hogy hazamegy a két kardjáért, s máris elbánik velük.
Haza is ment. Felkötötte a két kardot, és meghagyta a mulatós társaságnak, hogy csak messziről nézhetik, mit csinál. Lóra ült, és megindult arra, ahol a törökök táboroztak.
Amikor a törökök meglátták, hogy egy magyar huszár jön egyenest feléjük, lóra kaptak. El akarták fogni, mert úgy tett, mintha nem is törődne a világgal, fel sem emelte a fejét. Na, végre meglátta, hogy jönnek. És mintha megrettent volna, megfordította a lovát, gyia, vágtatott visszafelé!
A törökök utána.
Na de egyszer megfordult ám a lovával Ónodi, kézbe vette a két kardot, és kezdte aprítani őket, mint a tököt, s mikor érezte, hogy most már pihenni kell egy szusszanásnyit, megint megfordította a lovát, mintha menekülne. A jobb lovasok most is vágtattak utána, de ő megint fordított a lován, s vissza, egyenest rájuk! Rendesen vagdalta őket két karddal a lóról.
Kezdték a törökök maguk is belátni, hogy ez az ember elpusztítja őket mindőjüket, hát visszairamodtak, Ónodi meg utánuk, ahol érte, lecsapta őket, végül aztán ő is elunta már, és hagyta, hadd fussanak.
Leengedte a két kardot, s visszajött.
Azóta nevezik Törökcsapásnak azt a helyet a sarkadi határban. Ónodi meg visszaült a hordóhoz a népekkel mulatni.
Garád – felhányt földből és sövényből álló kerítés.
