Hol volt, hol nem volt, volt a világon egyszer egy részeges molnár, s volt annak egy szép lánya. Egyszer a király abba a városba került, ahol ezek laktak, s a molnár azt mondta neki:
– Van nekem egy nagyon szép lányom, aki a szalmából is aranyat tud fonni, jó pénzért eladom.
A király maga elé hívatta a lányt, sok pénzt adott az apjának érte, s elvitte magával.
Megtömetett a palotában egy nagy szobát szalmával, rokkát adott a lánynak, és megparancsolta neki, hogy reggelre mind fonja meg aranynak, mert ha nem, akkor a fejét veszi.
Nagyon sírt-rítt a lány, mert nem tudott ő a szalmából aranyat fonni, s félt.
Reggelfelé aztán kinyílt az ajtó, s bejött egy kis törpe.
– Miért sírsz, édes lányom?
– Hogyne sírnék-rínék, mikor a király azt parancsolta, hogy ezt a szalmát mind fonjam meg aranynak reggelre, mert különben fejem veszi! De én ehhez nem értek!
– Hiszen ez nem baj, megfonom én, de lássuk, mit adsz érte.
Csakhogy nem volt a lánynál semmi, hát a kendőjét adta érte. A törpe meg leült a rokkához, és máris megvolt az egésszel.
Reggel aztán előjött a király, látta, hogy minden csupa aranyfonal, s még nagyobb szobát tömetett meg szalmával. Ekkor is bejött reggelfelé a törpe, és a molnárlány gyűrűjéért megfont minden szalmát aranynak.
Harmadszorra a legnagyobb szobát tömette meg szalmával a király, a lány meg egész reggelig várt, de csak nem jött segítség. No de akkor mégis! Úgy sietett, hogy alig tudott lélegzetet venni. A lány meg már csak a ruháját tudta volna cserébe adni.
– Azt nem – mondja a törpe –, hisz az neked is kell, de ígérd meg, ha királyné leszel, az első gyereked nekem adod!
A lány meg azt gondolta, hogy sosem lesz ő királyné, beleegyezett, s a törpe megfonta a szalmát.
Reggel pedig már az udvari néppel jött a király, és feleségül kérte a molnárlányt, ki a sok minden mellé még szép is volt. Boldogan éltek együtt épp egy álló esztendeig, és azalatt a királyné meg is feledkezett az ígéretéről.
Született egy kisfia.
Egy hét múltán nyílik az ajtó, odamegy a törpe az ágyhoz úgy hajnalfelé, s azt mondja, hogy jött a gyermekért.
Nagy rívást csapott erre szegény királyné, hogy ad kincset, bármit inkább, de annak más nem kellett, csak a gyerek. Megsajnálta viszont, s azt mondta neki:
– Három napot adok, hogy addig kitaláld, mi a nevem!
Megörült a királyné, és egész nap csak neveket tanult.
Hajnalban mind sorolja egymás után a törpének, de az már elunta.
– Nem igaz, nem igaz – mondta, és eltűnt.
Így volt másnap is. Akkor sem találta ki, szörnyen aggódott is miatta.
Harmadnap aztán elküldte egy hűséges szolgáját az erdőbe a javasasszonyhoz, nem tudna-e neki tanácsot adni.
De a szolga csak este ért haza, amikor pedig délben meg kellett volna jönnie. Nem találta otthon a javasasszonyt, kifigyelt viszont valamit, amíg várakozott. Egy kis törpét látott táncolni a fán, amint egyre azt dalolja, hogy:
Hegyen-völgyön lakodalom,
a kis királyfit elhozom;
de jól jártam, hogy nem tudja,
hogy a nevem Világcsúfja.
A királyné, amint ezt meghallotta, nagyon megörült, megdicsérte, meg is ajándékozta szolgáját a szemfülességéért.
A kis törpe meg jött hajnalban megint. Kezdte előbb találgatni a nevét a királyné, de aztán azt mondta neki:
– Hát mi vagy, ha egyik se vagy? Csak tán nem Világcsúfja vagy?
Nagyon mérges lett a kis törpe erre, annyira, hogy megnyílt a föld alatta, elsüllyedt, senki nem is látta többé. A palotában meg máig boldogan élnek, ha közben meg nem haltak.
