Miként lettem tiszteletbeli cigány asszony
Aktív mentősofőr koromban, tehát még a rettenetes baleset előtt történt. Mint említettem, szabad estéimen énekelni jártam, így ötvöztem a kellemest a hasznossal. Kellemes volt az életmentés hajszája és szomorú szájíze után a dalban kikapcsolódni, „gyógyító” hatással volt rám, valósággal megkönnyebbültem tőle! Másodsorban hasznos volt, mert pénzt kaptam a kezembe. Hogy „főhadiszállásomon”, az Étoile de Moscou mulatóban életre szóló élmények is várnak rám? Erről hamarosan meggyőződtem!
Orosz barátaimról, a Nemirov házaspárról már említést tettem. Nagy esemény volt Tamara és Borisz első nagylemezének bemutatója. Aztán megjelent a mulató emelvényén Valia Dimitrijevics és öccse, Aljosa. Ők már idős, sőt, egyenesen „történelmi” orosz muzsikus cigányok voltak. Nagyszüleik II., majd III. Sándor cárt szórakoztatták, szüleik II. Miklós cár udvarában zenéltek. A népes család (Valia, fiú- és leánytestvéreivel, összesen kilencedmagával) 1927-ben telepedett nyugatra.
Amikor az Étoile-ban megismerkedhettem velük, Valia már idős, termetes, legkevesebb százkilós asszonyság volt. Hiteles cigány rokolyákba öltözött, és mezítláb lépett fel a pódiumra. Mindkét bokáján aranybilincset viselt, a nyakában régi pénzeket felfűzve. Gyakran táncra is perdült ének közben. Azt látni kellene, mert elmagyarázni képtelenség, hogy a hatalmas „zsák”-teremtmény milyen könnyedén és kecsesen mozgott. Testvére, Aljosa mindig bőrcsizmát hordott, mindkét csizmaszárban kozák harci kés volt elrejtve.
Valia hangja férfiasan-mélyen és valahogy úgy zengett, mint a rezonanciafa, melyből a nemes hegedű készül. Szünetekben kedvenc vodkája mellé telepedett, előkotorászta hatalmas tajtékpipáját, megtömte kapadohánnyal, és olyan füstfelhőt eregetett maga köré, mint egy gőzmozdony.
Amikor megismerkedtünk, Valia tetőtől talpig végignézett, és megakadt a szeme az ujjamon levő gyűrűn.
– Az áldóját! Honnan szerezted, gyévuska?
Elmeséltem neki, hogy nem is olyan régen erősen megszorultam a pénzügyeimben. Épp amikor a hétszáz frankos büntetést kellett kifizetnem, a ventimigliai „belépti díjat” Franciaországba. Rettenetesen éhes voltam, és estefelé, amikor kiürült a piac, kimentem összeszedni az asztalokról ezt-azt: káposztaleveleket, pityókát, almát... amit otthagytak (mint Kovásznán, gyermekkoromban). Hamarosan össze is gyűlt a „vegetáriánus” vacsoráravaló. Indulni akartam hazafelé, amikor a földön megcsillant valami. Egy III. Napóleon korabeli aranypénz, amit ezüstbe foglalva gyűrűvé alakítottak. Elveszítette valaki. Én azóta is babonás hittel őrzöm...
Valia mosolyogva hallgatta, majd megszólalt:
– Ezek szerint te is... guberáltál! De szépecske vagy, hallod-e! És jó a hangod!
Ezután kifordította a tenyeremet, alaposan megvizsgálta benne a „cirkafirkát”, és hümmögni kezdett:
– Nagy jövőt látok előtted, asszonyka!... De!... Ren-ge-te-get fogsz... szenvedni!... Tovább kellene tanulnod!... Légy hivatásos énekesnő! Ne maradj egész életedre csóréseggű!
Megszeppenve álltam a „sátoros” kinézetű, bagószagú, termetes cigány asszony előtt. Visszategezni nem mertem, művésznőnek szólítottam (kiderült: nem tévedtem), és elárultam neki, hogy én bizony már megszenvedtem, igaz: addig csak a múltat. Oroszul beszélgettünk, és így szabadon elmesélhettem neki életem addigi történetét. Figyelmesen végighallgatta, majd önmagáról csak annyit árult el, hogy a cigánynak sem volt könnyebb. Ők a szó szoros értelmében politikai menekültek voltak, cárbarát szüleik miatt üldözték őket.
Napokon belül ismét összefutottunk az Étoile-ban. Tudta, mert megérdeklődte Novszki úrtól, hogy én is érkezem, és még fellépésem előtt magához hívott. Hosszasan kotorászott a nyolcméternyi anyagból készült terebélyes rokolya zsebeiben (egyikben pénzét, másikban pipadohányát, harmadikban ki tudja, milyen kellékét tartotta, talán a tükrét?, a szájrúzst?), aztán valamelyik rejtekhely mélyén rátalált arra, amit keresett.
– Ezt a „purdécskádnak” küldöm! Puszild meg helyettem is! – mondta. Egy tábla nagyon drága, márkás csokoládét kaptam tőle.
Öccse, Aljosa napokon belül a közönség előtt bevallotta, hogy szerelmes belém. Dübörgő tapsot kaptunk, de ennek a vallomásnak fele sem volt tréfa. Napról napra erőszakosabban ostromolt. Azt mondta, harci késeivel véget vet az életének, ha nem leszek az övé. Valiának és Novszki bárónak kellett közbelépnie, hogy kijózanítsa; miszerint én férjnél vagyok. Nos, így lett belőlem Párizsban, a ruszki mulatóban valamiféle „tiszteletbeli orosz cigány asszony”. Valiától (akivel nemsokára tegezőviszonyba keveredtem) sok orosz dallamot és szöveget tanultam, később énekeltem is ezeket szerte a világban. Talán már említettem, hogy rövidesen, amikor pénz dolgában kissé „megtollasodtam”, beiratkoztam a párizsi konzervatórium canto szakára. Képzeljék, még zongorát is vásároltam! Részletre! De nem véletlen szeszélyből! Hanem Valia titokzatos tenyérjóslatának sugallatára. Erről jut eszembe: egyetemi tanárnőm, Júlia (már említettem nevét) egyszer elvitt magával a Párizsi Magyar Házba. Énekelgettünk. Szünetben egyik magyar úrtól (nevét elfelejtettem) megkaptam életem első kritikáját. Azt mondta: „kiváló a hangorgánumom”, de a dalszövegeket cigányosan mondom.
– De hiszen a Székelyföldön mi így beszélünk magyarul – próbáltam „kimosakodni”, de ő nem értett egyet.
– Dalszövegekre is kötelező az irodalmi magyar nyelv – makacskodott.
Igaza volt az úrnak, megköszöntem az észrevételét, de többé feléje sem mentem a Magyar Háznak.
*
Röviddel Dimitrijevicsék után egy Ivan Rebroff nevű fiatalember jelent meg az Étoile-ban. Bár két-három nagylemeze már forgalomban volt, Ivan még pályakezdőnek számított. Nyolc évvel volt idősebb, mint én. Berlinben született, emiatt aztán német énekesként jegyezték, amikor meredeken felívelő pályán világhírűvé vált. Négy és fél (!) oktávot átívelő hangja a szoprántól a dübörgő basszusig terjedt. (Interneten kapcsoljanak a youtube.com/watch?v=gKfLinnXtjM linkre.)
Iván egész életében oroszként érezte otthon magát a világban, bár a németek egyértelműen maguknak revindikálták őt. Hatalmas termetű és medveerejű ember volt.
Történt egyszer, hogy Borisszal valami felett összevesztek. Arra riadt fel az Étoile közönsége, hogy csörömpölnek az üvegek, Borisz az asztalt csapkodja ingerülten. Iván tűrte egy ideig, tűrte, aztán megelégelte. Felállt, a széket is higgadtan helyre tette, majd megragadta, és felemelte Boriszt (mint ülü a tyúkot, így mondanák ezt „cigányosan” szülőfalumban, Kovásznán), és kivitte őt a levegőre. Lecsendesedtek anélkül, hogy összeverekedtek volna. De Iván Rebroffnak nem csak a karja volt erős.
Mi kihangosítás nélkül nem bírtuk tüdővel a mulató hatalmas termében. Iván, amikor pódiumra lépett, félretette, sőt, kikapcsoltatta a mikrofont. Azt mondta: zavarja. Harminc évvel később a párizsi kongresszusi központ termében énekelt több ezer ember előtt. Akkor sem használt kihangosítást. Ott voltam a közönség soraiban, és torkomban dobogott a szívem a büszkeségtől, hogy íme: én ezt az Emberfeletti Embert személyesen ismerem, még fiatal korából (2008-ban hunyt el).
Az Étoile-béli kollégák hanglemezeit ereklyeként őrzöm, főleg Valia és Vologya Poljakov hangját, mert igaznak érzem a lemezborítón olvasható feliratot: Les dernieres voix tziganes – Az utolsó (orosz) cigány hangok. Ha a korabeli világhírű író, Joseph Kessel idejében nem lép közbe, és tekintélyének bevetésével nem karolja fel ezeknek megörökítését, pótolhatatlan veszteség érte volna a zenei világörökséget. (A nagynevű Philipsnél nyomott lemezre rákapcsolhatnak a következő linken: youtube.com/watch?NR=1&v=3dGi2QNLp4U&feature=endscreen.)
A lemezborító hátlapján Kessel épp azt fejtegeti, hogy ezek az emberek a cár udvarának hiteles hangulatát hozták magukkal Párizsba, de a korabeli vásárokét is, ahol nagy tömegeket szórakoztattak, a vidéki orosz kúriákét, ahová ünnepnapokon meghívták őket, és többek közt azon orosz kocsmákét is, ahol valamikor Tolsztoj, Dosztojevszkij lehetett a törzsvendég.
Számomra tehát az Étoile de Moscou nemcsak pénzkereseti lehetőséget jelentett, hanem életre szóló élménnyé vált. És nem kizárólag a pódium térfeléről nézve!
Például a közönség soraiban ült, és mindig ugyanazon a helyen az említett Joseph Kessel úr a feleségével. Törzsvendégek voltak tehát. Látásból már ismertük egymást, mert egyszer – amikor épp én énekeltem – a házaspár táncra perdült. Ugyanvalóst furcsán néztek ki, mert miközben a férfi kazacsokot járt, az asszony ír táncba kezdett.
– Az úr orosz, újságíró, de írországi nőt vett feleségül – tudtam meg rövidesen a színfalak mögött.
A Kessel házaspárral egy szünetben ismerkedtem össze közelebbről. Pihenőt tartott a zenekar, és e rövid idő alatt kölcsönösen meglepetéssel szolgáltunk egymásnak. Egyfelől tisztázódott, hogy magyar vagyok és nem ruszki (így hitték), továbbá hogy Moszkvában kiképzett háborús nővér vagyok, nem hivatásos énekesnő. Másfelől kiderült, hogy Kessel úr is egészségügyben kezdte, igaz, egyszerű, hordágyat cipelő szakképzetlenként, majd bölcsészként diplomázott, de színészkedett, sőt, énekelt is az Odéon Színházban, hogy azután a világháború idején pilótaként vadászbombázót vezessen, ejtőernyős bevetéseken vegyen részt a francia légierők kötelékében, majd haditudósító legyen Spanyolországban, és idős korára íróként koronázza meg pályafutását. (Tamara és Borisz suttogta el nekem, hogy a legendás Légion d’Honneur – becsületkereszt – birtokosa, a Francia Akadémia tagja stb., stb., stb.)
Nos, közismert közmondásunk bölcsességével élve, úgy éreztem, hogy zsák a foltját megtalálta. Ismét rátaláltam egy pilótára! Azon melegében névjegykártyát nyújtottak át nekem, és arra kértek, keressem fel őket a lakásukon. Az Étoile-hoz nagyon közel, a Quentin Bauchart 9. szám alatt laktak, a Diadalkapu közelében.
(folytatjuk)
