A 17. századi Erdély tánczenéje talán a legrejtélyesebb és egyben legizgalmasabb kutatási területet kínálja. A kutatónak egyszerre több irányban kell vizsgálódnia: egyrészt a fennmaradt írott forrásokat kell szemügyre vennie, felkutatnia az itt talált dallamok „családfájának” nyugat-európai őseit, valamint ezzel párhuzamosan elengedhetetlen a helyi népzenei és néptánchagyományok figyelembevétele, hiszen a kor dokumentumai egyértelműen arra utalnak, hogy ezek ugyanolyan (ha éppen nem nagyobb!) jelentőséggel bírtak a 17. századi Erdély táncéletében, mint a Nyugat-Eu­rópából ideszármazott dallamok. Valljuk be őszintén: a nemesember (akihez a legnagyobb eséllyel eljutott az európai kultúra) nem ismerte a kor népszerű európai táncait, vagy nem mutatott osztatlan lelkesedést irántuk. Don Diego d’Estrada, a Bethlen-udvarban rövid ideig táncmesterként tevékenykedő kalandor (vitatható hitelességű) leírásából az derül ki, hogy az általa képviselt késő reneszánsz itáliai–spanyol tánckultúra újdonságként hatott a fejedelmi udvarban. Noha rövid ideig népszerű volt (maga Brandenburgi Katalin is készített többszemélyes színpadi koreográfiákat!), nem biztos, hogy rászokott az erdélyi nemesség, bár a több évtizeddel későbbi Kájoni-kódex táncdallamai főként ezt a korszakot idézik. Ami a közép- és későbarokk udvari táncait illeti, bizony ezen a téren javarészt ellenállást tapasztalhatunk. Haller Gábor leydeni és Bethlen Miklós utrechti peregrinációs naplói az 1630-as években legalábbis erről tanúskodnak. Bethlen Miklós „egy falka német, francia és mi ördög nótát, courante, allemande, sarabande” említ, panaszolva, hogy „de én annak egyiknek sem tudtam az elmémmel, szájammal a nótáját”. Máshol arról tudósít, hogy két dolgot volt képtelen megtanulni: a táncot és az úszást. Haller Gábor érezhető örömmel és megkönnyebbüléssel jegyzi naplójába: „Betegedett meg az táncmester...” Mind­azonáltal a késő reneszánsz és kora barokk – elsősorban itáliai – tánczene az arisztokrata udvarok (főként külföldről származó, vagy külföldet megjárt) zenészeinek repertoárján megtalálható.
A 17. század írott erdélyi tánczenei forrásait illetően kénytelenek vagyunk tudomásul venni, hogy jelen pillanatban a Kájoni-kódex az egyetlen olyan gyűjtemény, amelyhez fordulhatunk. A benne található dallamok gazdag kutatási területet kínálnak, hiszen egész sor, Nyugat-Euró­pában népszerű dallam párhuzamait találjuk itt. Hogy a ferences szerzetes Kájoni János és elődje, Seregély Mátyás pontosan mi célból írta le ezeket a dallamokat az egyébként egyházi zenét tartalmazó gyűjteménybe, nem tudjuk, de erősen hisszük, hogy talpalávalónak használták (erre utal például az a tény, hogy a táncot záró bók idejét jelző különálló hangzatot minden esetben gondosan a dallamok végére jegyezték!).
Ennyit a nyugat-európai párhuzamokról. Ami ennél nehezebb, de izgalmasabb feladat, az írott anyag és a helyi néphagyomány rokonságának felfedése. Többek közt ebben buzgólkodik a Codex Együttes, amely­nek hangversenyprogramja egyrészt már hitelesített eredményeket tesz közzé hallható formában, valamint – ami ennél is fontosabb – egész sor izgalmas kérdést vet fel a lehetséges rokonságokról. Programjuk kultúrtörténeti csemege, de a legfontosabbat se felejtsük el: remek zenészek remek zenéje!
KOVÁCS GÁBOR,
a Szegedi Tudományegyetem tanára

A Codex régizene-együttes (képünkön) legújabb művészi projektjében – amellyel őszi turnét tesz –  kapcsolatokat tár fel az erdélyi és az európai zenék és táncok között, s izgalmas találkozási pontokat mutat be a népi és az udvari műfajok között. Gondolták volna, hogy egy-egy jellegzetesen a mi vidékünkre jellemző tánchoz hasonló motívumokból építkező táncokat találunk a francia Thoinot Arbeau 1588-ban keletkezett táncgyűjteményében? A francia ud­vari táncok és a felcsíki, moldvai, illetve gyimesi táncok közötti hasonlóságokat, kapcsolódási pontokat fedezteti fel velünk az együttes négy meghívott táncelőadója − Szabó Anikó és Szutor Péter reneszánsz-, Virág Imola és Virág Endre néptáncos.