Huszonkét évesen élte meg a rendszerváltást, harminckilenc évesen a falu egyik vezető gazdája lett – írtam hat évvel ezelőtt a sepsikőröspataki Para Barnáról. Most, hogy felnőtt, és húszévesen édesapja mellé társult a fia is, s ezzel mintegy megduplázódott a portát éltető munkaerő, elmondhatja magáról, hogy jó sáfárként sikerült gyarapítania, amit nagyszüleitől örökölt.
Mára pedig, a férfikor nyarába lépve, elérte, hogy azt, amit a családi gazdálkodás nyújthat mifelénk, merőben új lehetőségek irányába fejleszthetné tovább. Egy magasabb termelői kategóriába lépni nem könnyű, annyi az előfeltétele, hogy ezeket csak még több munkával lehet előteremteni, de egyre alaposabb üzleti és üzemi ismeretek is szükségeltetnek hozzá – ismerte fel az évek során. Eddigi fejlesztéseit saját erőből oldotta meg, ezentúl – mintegy az eddigi életvitel felső határához érkezve – élni kívánna más forrásokkal is.
A megtorpanás
De mire alapozza bizakodását? Találkozásunk elején mindjárt a Vadas-tetőre tervezett közös tejgazdasághoz fűzött reményei kerültek terítékre, melyekről kénytelen volt lemondani. Lássuk, mi történt.
– Akár mintaszerűnek is nevezhetném azt, ahogy három nagyobb gazda összefogott az uniós csatlakozás küszöbén, a közbirtokosságtól bérelt legelőn tartott teheneik tejét egymást váltva szállították le a csarnokba. Olyan üzleti együttműködés körvonalazódott, mely a nagyüzem felé mozdította volna el közös gazdálkodásukat a falu fölötti alpesi környezetben…
– Annak egy szerencsétlenség vetett véget. A Sapard-program egy pályázatára kívántunk benevezni, elő is készültünk, 2008-ban mindhárom gazdaságot PFA-vá (engedélyezett egyéni vállalkozássá – szerk. megj.) nyilvánították, hogy jogi személyiséggel rendelkezzünk. Nos, amikor minden ki volt fizetve – és sok pénzt adtunk a román államnak –, a Covalact tejgyár, melynek beszállítói voltunk, és amely addig sosem késett a fizetéssel, az év derekán hirtelen megingott, három hónapig késett a tejpénzzel. A nyári szállás megvan a Vadason, de akkor még egy baleset is közbejött. A harmadik társunk, a volt polgármester pontosan az unitárius találkozó előtt hirtelen meghalt. Kipucoltuk a területet, mert megkértek, s mikor megvoltunk vele, mondtuk, várjon meg minket is, egyszer a fejés történjen meg, de ő sietett. Mi történt vele, mi nem, elég az hozzá, a kicsi traktorral elindult, és mire mi Attilával másfél óra múlva lejöttünk, az úton már kint volt a tűzoltóság, rendőrség, a mentő, mindenki. Befelé a vadasi úton hármat szökött vele a traktor, az oldalon befutott, s ő szörnyethalt.
– Ketten maradtak. De közös cégben gondolkodtak-e korábban?
– Nem, mindenikünk PFA-vá nyilváníttatta a gazdaságát külön-külön azért, hogy pályázhassunk. Ugye, nekem is gyermekem van, Költő Attilának is, nem lehet teljesen összeközösíteni mindent, neki ráadásul leánygyermekei – nem tudni, aki jön, folytatja-e majd a gazdálkodást. De még kicsikék is voltak. Megírtuk a pályázatot gépvásárlásra. Persze, úgy osztottuk volna el, hogy a két géppark kiegészítse egymást, és segítünk majd egymásnak például kukoricasilózáskor és máskor. És akkor a tejgyár megbillent, erre mi hirtelen meggondoltuk magunkat, mert ha bebukik, ki veszi át, és lesz-e garancia. A tejet ugyan megveszi valaki, de bízhatunk-e majd benne? A Covalact azelőtt is jól fizetett, azóta is, azt a három hónapot is megadta utólag, de akkor megingott, mi pedig megtorpantunk. Én 150 ezer eurót szerettem volna felvenni, de bizonytalan bevételre nem mertem. A harmadik gazdasággal mi lett? Hát ott a ház elárvult hamarosan, most a gazda testvére lakik ott, a földek pedig ki vannak adva, az állatokat árkosi vette meg.
Nagyüzemi istálló
Para Barna gazdaságának fejlődését jelzi, hogy időközben állatállománya kétszeresére nőtt.
– Hat éve 25 szarvasmarhájából 14 volt fejőstehén.
– Most 32 fejősöm van, növendékekkel együtt 54-es a létszám. Persze, ennyinek istálló kellett, bár a pályázatról lemondtunk, de addig csűrtük-csavartuk, hogy anélkül is építettünk egy szép újat a ház végében.
Valóban, a hosszú-hosszú udvar felső traktusában korszerű nagyüzemi istálló húzódik, tele a kötött tartás rendje szerint gondozott állatokkal. Az istállóra okkal nagyon büszke vendéglátónk. A betonalapra telepített építmény falai téglából készültek, ablakai pedig hőszigeteltek, a gazda nevetve közli: lakásában még várat magára az ablakcsere. A vastag bükkfa oszlopokat, melyeken a tetőzet nyugszik, külön műgonddal vágták ki és faragták meg, az összhatás is más, mint a hasonló istállóké, hiányzik belőle az a ridegség, mely azokat nemegyszer oly kietlenné teszi. Az épület nemcsak nagyságában, felszereltségében is messze túlnőtte az egykori ház melletti istállót, mindenképp a nagyüzemi termelésre alkalmasnak kell nyilvánítani, külön felhívja figyelmem a bükkgerendákra tartósan felerősített automata itatókra. A hegyre tervezett farm tehát itt öltött végül formát, benn a faluban, a gazda szerint minden előírást teljesítve. „Könnyebb a munka, mint a régiben – fűzi hozzá –, középről etetünk, kétoldalt állnak a tehenek. Akárcsak Költő Sándornál, nálam padlás is van, ott tárolom a lucernát és az egyebeket.” A trágyalének hatalmas, több tízezer liter befogadóképességű föld alatti medencét épített. A fejést három napszámosa végzi, a szomszéd rekeszben, bérük kiegészítéseként, nekik is hízik három süldő. Az istálló előterében felépítve, a berendezés beszerelésére vár a fejőszoba, a géppel fejt tej egyenesen a tejgyár által rendelkezésére bocsátott hűtőtankba kerül. Itt a fejőházi vegyszeres öblítővíznek külön gödör készült. Naponta 300 és 500 liter közti tejet szállít a farm a felvásárlónak. Amekkora az épület, a létszám még növelhető. „Ha a fiam, aki a gépeket ügyesen kezeli, az állatokat is éppúgy szeretné, még egy istállót építenék a számára.”
– Nyáron csak nyolc olyan állat volt kinn a Vadason, amely kevesebb tejet ad, a huszonötöt és a többit itthon rendeztük, takarmányoztuk. Nem gondoltuk, hogy ilyen aszályos lesz az esztendő. A tavalyi év kicsit visszarántott, az idei még inkább. A tavaly a kukorica erősen jó termést hozott, az idén erőst gyengét, akárcsak a burgonya, és lucerna is kevesebb lett, úgyhogy már vásárolni kellett. A takarmány különben elég lett volna, csak megjártam a tavaly, három utánfutóra való lucernám elrothadt a két hétig tartó esőzés következtében. Jól fogott volna az a műanyagcsomagoló, melyet külföldön, de nálunk is használnak már. Betekeri műanyagfóliába a lucernát zölden, akár nedvesen is, és az ott megmarad. Előre azt gondoltuk, a levegőt kihúzzák belőle, de nem, valami megőrződik, tulajdonképpen silóféleség lesz belőle. A bennrekedt kevés levegőtől beindul az erjedés, eléri a száz fokot is, és kiválóan felhasználható.
Csodagépek és -állatok
A továbbfejlődés fő lehetőségét a gazda a gépek legújabb generációjának beszerzésében látja, s nem reménytelen a vágyódása. Ahol a családban egy ifjú ember most indul neki a pályának, ott a fiatal gazdákat segítő vagy a jól teljesítő gazdaságok hatékonyságát fokozó uniós pályázási lehetőségekbe nem ok nélkül vetik a reményüket a gazdák. A szó hát a gépesítés nyugati csodáira terelődik, s ez előhívja a gazda egy rendkívüli élményét: pár éve a párizsi mezőgazdasági világkiállításra látogatott el egy román turistacsoport tagjaként.
– A megyei igazgatóságról szóltak, Nyeső mérnök úrral mentünk öten a megyéből, a többiek mind regáti románok voltak, olyan egy-két-háromezer hektáros gazdák. Kifelé menet megálltunk Mosonmagyaróváron, ahol elszállásoltak egy éjszakára. Beszélgettünk a mezőgazdasági főiskolán, és csodálkoztak, mert Magyarországon kevés ezer-kétezer hektáros magángazda van. Németországban is megszálltunk egy gyönyörű panzióban az Alpok alatt, nagy fenyőerdő között, fölöttünk a havasok. A szomszédban egy fejőstehén-gazdaságot mutattak meg, amit éppen akkor adott át a nagytata az unokának, mert az generációról generációra száll. De a trágyadomb ott volt a panzió mellett, és senki sem kifogásolta, ott a tehenek, szabad tartásban az istálló mellett. Lehetett olyan ötven állat. Az istálló alatt nagy, kibetonozott gödör, fölötte rácsrendszer betonból. Azt vízsugárral lemosták, nem maradt a trágyából semmi. Azt onnan kiszivattyúzták, elszállították. Nálunk is van már egyeseknek, egy kavaróval mindent összekevernek, úgy kiszippantható és a földekre kivihető. Persze, közülünk mindenki azt akarta tudni, mennyi egy ilyen gazdaságnak az évi jövedelme, lássuk, mennyit kapnak a tejért, de ezt nem akarta senki elárulni. Meglepett, mennyire egyszerűen volt felépítve az istálló. De hogy ott milyen rend van, azt el sem lehet mondani! A fenyőerdőben egy ágat nem lehet kapni. Minden össze volt szedve, méteresre berakva és kátránypapírral letakarva. Franciaországban a marhák szelekciós gazdaságát látogattuk meg, bemutatták az összes bikát, Európába mindenfelé onnan szállították a spermát. S a legfontosabb, a fő úti cél a hatalmas világkiállítás Párizsban. Mezőgazdasági gép-, állat- és terménykiállítás. Óriási helyen feküdt, és annyi látnivaló volt! Tehenek közül tej- és húszhasznúak, mindenik fajtiszta példány. Minden tehénstand végében hűtőből húst is lehetett vásárolni. Mindenféle tejtermék, hatalmas lyukatos sajtok, egyebek. Az összes haszonállatból a kecskétől a malacig minden látható volt. És gépek – a kicsikéktől a legnagyobbig. Nagyon tetszett, hogy rengeteg gyereklátogató volt, özönlöttek a diákok. Minden gép mellett, például a John Deer traktor és a rácsatlakoztatható eszközök mellett állt egy makett átlátszó anyagból. A cséplőgépbe beletették a kalászt, a gépet beindították, és a gyerek végigkísérhette, mi történik azzal a gépen belül, amíg a mag hátul kihull. Tehát másképp állnak hozzá. Hadd lássa a gyerek, mi történik a présben például, hogyan veszi fel a szalmát a gép, hogyan tekeredik fel és esik ki hátul.
Hatvanöt literes átlaghozam
– Egy farmon is jártunk, egy fiatal párnál, két kicsi gyerekkel. Kettejüknek volt nyolcvan fejőstehenük és kétszáz belga hízó borjújuk. S ketten intézték. Beengedtek, a tolmács fordított, beszélgettünk. Egyszer csak azt vesszük észre, eltűntek a házigazdák. Hát látjuk, a nő be van öltözve gumiruhába, ügyesen fogja a talicskát, taszítja be a silótartály alá az istálló végében, a táp folyt bele a talicskába, s ő vitte és döntötte az állatok elé. Volt egy kicsi traktorkája, annak egy kis keféje, mint nálunk az utcaseprőké, na, azt begyújtotta, és ahogy az istállón végigment vele, az pallotta a tápot kétfelé az állatok elé. Abban minden benne volt, a lucerna és minden egyéb, granulálva. Utána egy bálát betett egy szalmafújóba, végigment az istálló egyik felén, s a másikon visszajött, s közben a szalmát béfújta az állatok alá. A vizet az automata itatók adták. Ennyi volt az egész!... Na de jártunk egy helyen, ahol átlagosan 65 litert adtak a tehenek. Ott teljesen robotizálva volt minden. Gondoljon el egy hatvanliteres bödönt, mekkora az! Olyan ötven-hatvan tehenük volt, és annyira gépesítve, hogy a fejésnél sem volt senki. A tehén bement, az érzékelő azonosította, ez ennyi és ennyi tejet ad, akkor ennyi és ennyi abrakot kaphat. A gép adagolta neki. Ha nem ette meg az egészet, később kikaphatta a maradékot. Fejéskor a gép azonosította a tőgyet, pneumatikus karok hozták és tolták a gumitamponokat s tették fel a csecsekre. Olyan gép volt, amit a legelőre is ki lehetett vinni, ott is fejtek vele. A tulajdonos azt mondta, ki se kell mennie a legelőre, ha kiengedik a teheneket, ott éppúgy elvégez mindent a gép, s küldi a hűtőtankba. Kétnaponta egyszer szállították el a tejet. Az egész farmot hárman intézték, két francia és egy buzăui román mérnök. De a tej egy részét ők maguk dolgozták fel. Ott láttam életemben először, hogyan csomagolja be a gép a háromszögű sajtot. Feldolgozó gyára volt a hatvan állatra, annyi tejet adtak a tehenei. Ha nálunk húszat ad átlag egy tehén, akkor el lehet képzelni, egy hatvanöt literestől mennyi származik – különösen, hogy hatvan volt belőle.
Para Barna tehát megjárta a jövő útját, és jól érezhető: a családi gazdálkodás valóban kimeríthetetlen lehetőségei érdekelték, azokra nyílt rá a szeme a nyugati példákat tanulmányozva is.
