Történelmi tapasztalat, hogy a nyelv adta lehetőséggel nemcsak él, de vissza is él az ember. Esélyt ad a nyelv, hogy feltárd a lelked, hogy érzékelhetővé, mások számára is hozzáférhetővé tedd gondolataid, de arra is, hogy elrejtsd, leplezd a benned lakozó gonosz szándékot, s így akár a leghatásosabb tömegpusztító fegyvernek is használható. A hamis propaganda s a tömegmanipuláció eszköze lehet.
Mégis, vagy tán épp ezzel magyarázhatóan, nagy élmény, ha igaz beszédet, hiteles szónokot hallgathat az ember. Olyat, amelyet, illetve akit szó és tett egysége szavatol. S ha még színes és élvezetet is nyújt hallgatóinak ama nyelvi építmény, akkor minden bizonnyal nyelvi ékkövek teszik azt ilyenné, azok a közösségileg rögzített nyelvi fordulatok, amelyek esetében a szerzőség kérdése eleve fel sem merül. Hiszen, ha akarna sem tudna megkerülni ilyen esetben a beszélő egy-egy találó közmondást vagy odaillő szólást. De ugyanígy szállóigét is beleszőhet beszédébe, ki fokozni kívánja annak hatását. Ezek szerzősége viszont minden esetben tisztázott, ismert, s ez indíthat arra, hogy alkalomadtán a szóban forgó szállóige szövegkörnyezetére is fényt vessünk.
Egyik leggyakrabban elhangzó szállóigénk Tamási Árontól származik, s ennek helyes értelmezésében feltétlenül a kontextus igazít el. Mert időről időre beépítjük beszédünkbe az azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne szállóigét, de ez pusztán önmagában, szövegkörnyezetéből kiszakítva értelmezve téves útra terelhet – napjainkban sokkal inkább, mint máskor. Azokat erősítheti meg választásukban, akik minden nyomós ok híján – mint amilyennek minősülhetnek például a sorsfordító történelmi események – otthont teremteni bárhol készek: északon vagy délen, távol-keleti tájakon vagy a szintoly távoli Nyugaton egyaránt, a tenger felszínénél mélyebben fekvő németalföldi síkságokon csakúgy, mint Nepál magaslatain – annak a lelki, kulturális és földrajzi kategóriának a gyöngítésére, amelynek a nevezetes költői felhívás értelmében rendületlenül kellene híve legyen a magyar...
Tamási Ábele viszont, aki Amerikában is keresi a mi célra vagyunk a világon kérdésre a választ, rátalálva a neki tetszőre, s azt magáévá téve, azonnal és latolgatás nélkül cselekszik. Azt gondolja, hogy nem is lehetünk más célra ebben az életben, mint hogy megismerjünk mindent, amennyire lehetséges (...), s amikor mindent megismertünk, amennyire lehetséges, akkor visszamenjünk oda, ahol otthon lehetünk.
Tamási hőse esetében gondolat, szó és tett nem válik el egymástól, vagyis Ábel, mihelyt a kapott válasz fényében végiggondolta a maga helyzetét, késlekedés nélkül hazatér szülőfalujába, s újból birtokba veszi a Hargitát. De az, aki például a Hargitát vagy Szent Anna tavát külföldi módjára, mindössze turistaként s nosztalgiából keresi fel időről időre, netán az előbbiről komponált divatos dal megkönnyezésével vagy az utóbbiról készült művészfotó, esetleg festmény lakása falára való kifüggesztésével adózik a hazaszeretet érzésének, az nemcsak Tamási szerint és az ő korában bukott volna el a hazához való állhatatos hűség próbáján, de véleményem szerint ma is elhasal.
