A Kontumáci templom közelében kiképzett kilátó padján ülök, és a Gyimesbükk végén húzódó 1000 éves határ vonalát pásztázza tekintetem. Azon tűnődöm, hogy tulajdonképpen most én hol vagyok, a határon innen vagy a határon túl. Mert én s velem együtt az erélyi magyarok és székelyek határon túliakként szerepelünk a magyarországi közbeszédben.
Velem szemben jól kivehető a Tatros folyó, a mellette húzódó sínpár és a múzeummá alakított Magyar Királyi Állami Vasutak legkeletibb, 30. számú őrháza, innen a Rákóczi-várhoz felvezető lépcsősor és a határgerinc vonulata. Ezen túl már Moldva.
Nincs a Kárpátokban még egy ilyen jól körülhatárolt természetes határvonal. Ezer éven át itt húzódott Magyarország és a moldvai fejedelemség, később Románia határa. Erdély Romániához csatolása után, bár az adminisztratív határ megszűnt, a két régió, Erdély és Moldva közti határ szerepét továbbra is megtartotta.
1950-ben a Tatros völgyében települt etnikai és történelmi vonatkozásban egymással szorosan összefüggő három székely-csángó település közül Gyimesbükköt a moldvai Bákó tartományhoz, később megyéhez csatolták. A közigazgatási határ a Hidegség patakáig eltolódott, de a „határ” továbbra is itt húzódik, mivel ez nemcsak Erdély és Moldva, hanem egyben Közép- és Kelet-Európa határa is. Persze, az eltelt 62 év meghozta a határtologatók elvárásait, a Székelyföldtől való elcsatolás következményeként ma már a lakosságnak alig fele vallja magát magyarnak, bár a faluban szinte mindenki beszéli a nyelvet. Így állt elő a sajátos helyzet, hogy egyházi értelemben a gyulafehérvári érsekséghez, tehát Erdélyhez, közigazgatásilag pedig Bákó megyéhez, azaz Moldvához tartozik. Ilyen értelemben Moldvának van egy Közép-Európai része is. (...)
Évszázadokon keresztül ezen a szoroson (ezen is) jöttek át az eurázsiai sztyeppék vándor népei, a szkíták, hunok, avarok, majd a honfoglaló magyarok, ezt követően besenyők, uzok, kunok, majd a tatárok zúdultak Erdélyre, később a Moldvából elüldözött örmények kértek bebocsátást Apafi Mihály fejedelemtől, majd az oroszokkal szövetkezett románok támadtak ránk. Itt védték halált megvető bátorsággal a magyar hazát az I és II. világháború idején a székely és a magyar katonák.
A diktatúra éveiben még hátizsákosan sem volt tanácsos az ezeréves határ környékén őgyelegni. A kommunizmus bukása után aztán divatba jött ide is eljönni, napjainkban pedig egész évben, de különösen a csíksomlyói búcsú idején Magyarországról egyenesen ideérkező különvonatok, autóbuszok és kisautók százai hozzák a több ezerre tehető nosztalgiázók tömegét. Könnyes szemmel fogadják és üdvözlik egymást vendégek és helybeliek, virágcsokrok, ünnepi beszédek, magyar és székely himnusz, gyalogséta és szentmise, majd a helyi vendéglők kínálata teszi emlékezetesé az itt-tartózkodást. Az utóbbi évtizedben valóságos búcsújáró hellyé nőtte ki magát az ezeréves határ és tartozékai, amelyek ösztönzően hatottak az emlékhelyek felújítására és a szükséges vendéglátóipari létesítmények létrehozására.
A mi értékrendszerünkben, a hajdan volt Etelköz és az ott élő negyedmillió csángó révén, akiknek egynegyede még beszéli a magyar nyelvet, fontosabb helyet foglal el Moldva, mint Munténia, (Havaselve) Olténia vagy Dobrudzsa. De összehasonlíthatatlanul jobban érezzük magunkat a határ innenső, erdélyi oldalán.
Ezt az érzést talán legkifejezőbben egy pottyondi székely atyafi fejtette ki úgy negyven évvel ezelőtt. Egy makói (Magyarország) tanulókból álló csoportot vittem el Csíkménaságra, majd Pottyondra, és arra kértem a helybeli székely embert, közeli ismerősömet, hogy mondja már el nekünk a település feletti magaslatról milyen hegyek, tájak láthatók be. Sorra nevezte meg a látható és kevésbé látható táj elemeit fontos megjegyzéseket fűzve mindenikhez, majd amikor a keleti részhez ért, azt mondta, hogy ott nincs semmi. Mármint olyan, ami hozzánk közel állna.
Nem állt messze az igazságtól, amikor ezt kijelentette. Ugyanis a határon túli rész már a Kelet-Európai régióhoz tartozik, más táj, más hitű, vallású és nyelvű közösség otthona. A közel 100 év együttlét sem volt elég arra, hogy eltűnjenek a különbözőségek. A román álláspont szerint ez csak a teljes asszimilációval válik valóra. Ezért is kezdődik az alkotmány a következő kijelentéssel: Románia egységes nemzetállam. Még nem az, de azzá kell tenni. Ez a politikai indítéka a velünk szembeni magatartásnak. Pedig a másság elismerése mindkét részről felszabadítaná a lelkeket, és a kölcsönös tisztelet igen jó barátokká tenne bennünket.
Mi, erdélyi székelyek mindig a határ innenső részén éltünk és élünk ma is, és velünk együtt ott él minden magyar, bárhol is lakjon a történeti Magyarország területén. Mi úgy tudjuk, hogy a határon túli megnevezés azokra vonatkozik, akik a túloldalról jönnek ide. Ezért nem illik rám és ránk és egyetlen magyarra sem a határon túli jelző.
