A nyár folyamán írtunk róla, a Bod Péter Megyei Könyvtár átalakítási-felújítási munkálatai váratlan akadályba ütköztek, az új északi szárny pinceásása során ugyanis „alagútra” bukkantak a munkások. Miután a hír sajtóvisszhangot kapott, az átalakítást tervező cég felkérte Bordi Zsigmond Loránd régészt, fedje fel a föld alatti titkokat (ezt hivatalosan úgy fogalmazzák meg: dokumentálja az előkerülő ismeretlen objektumokat). A régész a nyarat, az őszt javarészt a majdani pincerészi könyvraktár fokozatos kiképzése mellett töltötte, s majd minden helyiség aláásása során talált „ismeretlen objektumokat” – ezek az „alagút” titkának felfedéséhez elvezették ugyan, de további, egyelőre megoldatlan rejtelmek is adódtak.
Ismeretlen alapok
Az első feltűnő elem az új szárny középső részén egy olyan falazat, amely kilógott a fal alól, de egyelőre még úgy tűnt, mintha itt az alapot valamilyen okból vastagabbra építették volna, mint máshol – kezdi a régész kutatásainak ismertetését. Ezzel egyelőre nem volt, amit kezdeni, meg kellett várni a földmunkák folytatását.
A munkálatok előrehaladtával az északnyugati helyiségben előkerült az alagút: nyolcvan centire a földfelszín alatt egy kövekből emelt építmény kilencven centi magas, ötven centi széles belső nyílással, két oldalán negyven-negyven centis masszív falazattal. Első látásra valóban alagútnak tűnhetett, de már a megbontáskor fenekének homorú kiképzése arra utalt, hogy nem közlekedést szolgált, hanem inkább vízelvezetést. Viszont azon a szakaszon nem lejtett semerre, tehát nem lehetett kideríteni, hogy elvitte a vizet az épülettől, vagy oda vezette. Ugyanebben a helyiségben, szinte a pince fenekének mélységében előkerült egy másik, többé-kevésbé észak–dél irányú falazat, amelyiket már a csatorna építése előtt lebontottak. Az új szárny alapjai részben ráfeküdtek erre a falazatra, a csatorna alatt levő földréteg is eltakarta, mellette pedig háztartási hulladékokból álló betöltés volt – egy olyan objektumnak a maradványai kerültek elő tehát, amely korábbi a csatornánál és a székháznál is. A székház 1829 és 1832 között épült, tehát akármi is állhatott itt, az alap ásása idején már nem létezett, vagy akkor bontották le.
– Ugyanakkor ennek az egyelőre ismeretlen rendeltetésű alapnak a vastagsága arra utal, hogy ott valami masszív épületnek kellett lennie.
– A nyolcvancentis falvastagság, valamint az egyik oldalán betöltés, a másikon meg nem bolygatott föld arra utalt, hogy a fal egy épület pincéjének a részét képezte, amit az épület felszámolásakor háztartási hulladékkal és földdel töltöttek ki. A falszakasz hét méter hosszan húzódott, majd megtört és kelet felé fordult, tehát elképzelhető, hogy egy közepes méretű lakóház maradványai kerültek elő. Azt reméltem, hogy az ásás folytatásában majd más részletek is előkerülnek, amelyek több adattal szolgálnak. Ez – mivel a régi fal már az épületen kívül folytatódik – sajnos nem hozott újabb eredményeket, csak utóbb és más helyen annyi derült ki: a székház második pincéjének alapja részben megbontotta a fal déli végét. Még annyit: a térképekből nem derül ki, hogy itt állt volna bármilyen épület, az első ismert térkép a területről egy 1780-as katonai felmérés, a székház területe akkor még üres telek, legelő, amelyen két, Előpatak felé vezető út megy keresztül.
Potsa József borospincéje
– Tehát ezt az épületet továbbra is titok övezi. Az alap mellett ott az a bizonyos alagút.
– A következő fázis a liftakna és az új szárny alatti pince összekötő folyosójának ásása volt, amely megint érintette a vízelvezetőt. Megjegyzendő: ahol a csatorna még a székház magépülete mellett fut, ott a föld felszínén fekszik a málnási andezitből készült fedőkősor, viszont ahogy elhagyja az épületet, megtörik a csatornatető, és negyven centivel a föld alatt halad.
– De nemcsak lefelé, hanem oldalirányban is megtörik a csatorna.
– Kicsit utánanéztem (és itt külön köszönettel tartozom Demeter Lajosnak, aki rendelkezésemre bocsátotta az általa összegyűjtött levéltári adatokat), mit is tudunk az épületről az 1890-es évek környékén, és kiderült: 1892-ben, az új szárny tervezésének és építésének indoklásakor megemlítik az épület melletti vízelvezető csatornát. Tekintettel arra, hogy a csatorna vonalán található két törés az egykori Temető utcába, a városi csatornarendszerbe vezette el a csapadékot (l. a fenti alaprajzot), arra a következtetésre juttatott, hogy ez a csatorna semmiképp sem lehet korábbi az 1880-as éveknél, akkor kezdték meg a városi csatornarendszer kiépítését. Nem egyidős az új szárnnyal, ezt alátámasztja az is, hogy annak alapja részben ráfekszik erre a csatornára, és a két falazat között nagyon vékony földréteg található, tehát semmiképp sem lehetnek egykorúak. És itt térünk vissza a központi helyiségben előkerült ismeretlen falazathoz, amelynek az alapozási mélysége megegyezik a székház alápincézett részének alapozásával, és úgy tűnik: előkerült a székház mindenki által keresett és fúrásokkal a déli szárnyban egyáltalán meg nem talált második számú pincéje.
– Ott keresték Potsa József borospincéjét?
– A leírások szerint két pince volt az épület alatt. Egyik a mai Szent György pince, a másikat meg a déli szárny alatt sejtették, de ott nyomát nem találták. Így arra a következtetésre jutottak, hogy nem két pince volt az épület alatt, hanem két helyiségből állt a pince, és ezt nevezik két pincének. Most kiderült, valóban két pince volt, viszont a második, a kisebb, amelyik az épület északnyugati sarkában állt, 4,6×1,7 méteres méretei alapján nem igazán pinceként, hanem jégveremként fungálhatott. Az 1890-es évekbeli felszámolását támasztja alá az, hogy a székház költségvetésében 1890 után megjelenik egy jégverem építésének szükségessége, az indoklás úgy szól, hogy a törvény előírja, minden középület mellett jégveremnek kell lennie.
– Biztonsági okokból?
– Abból is, de ezek a székházak ebben az időszakban egyúttal a hivatalnokok lakásául is szolgáltak. A jégvermet úgy kell elképzelni, mint egy jégszekrényt, ahol a romlandó dolgokat tartották. Tehát a felszínre került falszakaszok egymáshoz való viszonyából az derül ki, hogy a 18. század utolsó, a 19. század első évtizedeiben a domboldalon állt egy nagyméretű, alápincézett épület, amelyiket 1829 előtt elbontottak, és részben ráépítették Háromszék székházát, melynek az északi szárnyán két pince volt, egyik az épület alatt, a másik az épület sarkán. Az 1890-es évekre, amikor a talajrendezések és az épület sarkára merőlegesen megépülő istállók lezárták a felszíni vizek természetes lefolyását, és megvezették az épület felé, szükségessé vált a csatornarendszer elkészítése. Ez valamikor az 1890-es években történhetett meg, az épület egykori tornáca alatt vitték ki és oldalirányban megtörték, hogy elkerülje az épület mellett álló telkeket. A csatornát az új szárny építésekor figyelembe veszik, szervesen integrálják az épületbe, az általa okozott épületstatikai problémákat úgy oldják meg, hogy az északkeleti saroknál, ahol a csatorna két helyen is megtöri az alapot, leástak majdnem három méter mélységig. Sajnos, a mostani alápincézés miatt a csatorna jórészt megsemmisült, de nem ez lenne az első megsemmisülése, ugyanis a Mihai Viteazul tér melletti tömbházak építésekor egy 15–20 méteres szakaszát már felszámolták. Konkrét adatok nincsenek, de szemtanúk állítják, hogy a blokkok alapozásakor a csatorna egy részét szétbontották.
Rekonstrukció
– Nemcsak a föld alatt, a dokumentumokban is akad néhány érdekesség.
– 1833-ban, a székház átadásakor az építő elszámol a felhasznált anyaggal. Ebből kiderül például, hogy az épület kb. 3500 köbméternyi falazatához 1300 köbméter követ, 277 800 téglát, 579 mázsa meszet, a tető fedésére 67 500 cserepet használtak fel. Ami nagyon fontos az épület belső elrendezésének rekonstruálása szempontjából, az a belső helyiségek padolásához szükséges faanyag kimutatása, ugyanis feltüntették azt is, mekkorák a lepadozott helyiségek. Ezáltal többé-kevésbé visszaállítható a régi épület belső szerkezete, a gond az, hogy időközben történtek átalakítások, jó néhány egykori helyiséget most nem lehet elhelyezni az épületben. Ilyen például a hajdani lépcső, amely semmiképp sem lehetett a mostani emeleti feljáró helyén, vagy ha igen, akkor másképpen volt elrendezve. Ugyanúgy szerepel egy nagyméretű padlásfeljáró, amelyet még nem lehet elhelyezni az emeleten. A földszinten és az emeleten árnyékszékeket említenek, amelyek egyelőre szintén nem elhelyezhetőek.
– Milyen helyiségek voltak a székházban a leírás szerint?
– Az emeleten a mai Gábor Áron Termet nagy szálának nevezik, mellette a főispán íróháza, ebédlőszobája, nappalija, hálószobája, valamint a cselédek helyiségei. A nagyméretű tornácot külön említik, korabeli kifejezéssel ambitusnak nevezik, ma már nem használjuk a szót, a nyitott, oszlopokon álló tornácot nevezték így. A földszinten találhatóak az irattárak a polgári és politikai iratoknak, mellette az irattáras szobája, a kancellária, a nótárius (írnok) szobája, a janitor (ajtónálló, épületfelelős) szobája, ugyancsak a földszinten kap helyet az egyik „legfontosabb” széki munkaerő, a szakács nagyméretű szobája, amely a maga 31 négyzetméterével szinte ugyanakkora, mint a kancellária. A szakács szobája nem konyha, nem kamra, hanem lakószoba. Nagyméretű helyiség a diktatúra, az írnokok munkahelye.
– A leírás említ egy rejteket is.
– Ez nagyon gyanús, ugyanis manapság is létezik az épületben, az első emeleten egy kisméretű, egy négyzetméteres helyiség, amely nagyon úgy néz ki, az eredeti épülettel egyidős. Az elszámolásban együtt tüntették fel a feljárót és a rejteket, lehetséges, hogy az egykori lépcső emellett lehetett valahol, csak a mai lépcső építésekor felszámolták, és nem maradt nyoma, hogyan is nézhetett ki.
– A helyiségek beazonosítása tehát a teremfelületek azonosításával vált lehetségessé.
– Átszámoltam a négyzetölben, négyzetlábban, négyzethüvelykben megadott felületeket mai mértékegységbe, és a mai felületekkel próbáltam összehasonlítani arányaiban, mert méreteiben nem minden esetben hasonlítanak. Az alapmértékegység az 1830-as években az egész birodalom területén a bécsi öl (a méterrendszer ekkor még nem létezett), ami 1,896 méter, amely hat lábra osztódott fel, míg ez utóbbi 12 hüvelykre. Az eltérő mértékrendszerek ellenére nagyon közeliek a méretek, például a nagyterem esetében az eredeti mérés 182 négyzetmétert ad ki, ma a nagyterem felülete 181,2 négyzetméter.
– Összegezhető tehát, hogy nemcsak a föld mélye, de az épület is rejteget még titkokat.
– A gond a lépcsőfeljáró körül van pillanatnyilag, még nem kerültek elő adatok, hogy mikor kapta meg mai formáját. Azt sem tudjuk, az eredeti lépcsőfokokat használták-e fel a mostani emeleti feljáróhoz, a jelenleg mozaikkal fedett lépcsőfokokról csak kutatás során derülhet ki, alatta egy tömbből faragott kövek találhatóak-e. Az viszont tény, hogy az új szárny lépcsőfokai eredetiek, ugyanazt a lilás színű málnási andezitet használták fel az új szárny belső lépcsőihez, mint amiből a könyvtár előtt, a parkból feljövő lépcső készült.
– Végső következtetés?
– Egyetlen következtetést lehet levonni mindenből: nem szabad semmilyen műemlék épület felújításának vagy átalakításának nekifogni anélkül, hogy nagyon részletes irattári, régészeti, művészettörténeti kutatás ne készüljön el előtte. Ha ez megvan, nincsenek meglepetések.
