Bevándorlók… Esetleg illegális bevándorlók?! Mifelénk leggyakrabban a mozivásznon hallhatjuk ezeket a szavakat. Nem találkozunk velük, és valószínűleg mi sem telepedünk meg menekültként egy idegen országban. S bár témája számunkra nem egy, mindennapjainkban is előforduló problémát boncolgat, a Somerset Maugham-díjas író regénye mégis rendkívül közeli. Nemcsak egy bevándorló lehetőségeiről, de a mi világunkról is lerántja a leplet.
Egy nincstelen afrikai kislány, akinek személyes tárgyai elférnek egy zacskóban és egy igazi angol nő családdal, pénzzel, karrierrel. Különböző emberek, különböző világok, mégis összefonódó sorsok. A menekült és a menekítő.
A természet- és dokumentumfilmek Afrikájába legalább ovis korom óta szerelmes vagyok. Mesébe illő flóra és fauna, sörényes és pöttyös macskák, csíkos lovak, trombitáló ormányosok, fán termő kenyér, majomszeretet. Mind-mind olyan csuda dolog, ami felénk nincs, és ami engem, kisgyereket elbűvölt. Aztán jönnek a mosolygó és kedves emberek, törzsi vallások és kultúrák, nagyon göndör haj alól pislogó édes kis csokibabák. Afrika a paradicsom!? Afrika a paradicsom lenne, rá kellett jönnöm. Ugyanis feltűnt, néhol szegénység van és betegségek pusztítanak. „Igen, ez a klímának köszönhető” – gondoltam naivan egykoron…
Ám Chris Cleave könyvének Afrikájában nem a szárazság és a klíma miatt szenvedő emberek köszönnek rám; a feketék szegénységét a fehér ember gazdagodási vágya okozza. A hőséget, olykor a rossz termőtalajt és a vízhiányt leküzdő, talán elektromos kütyük nélkül is gondtalanul élő embereken úgy akarunk mi, civilizált, pénzhajhász kapzsik segíteni, hogy leromboljuk falvaikat, feltúrjuk földjeiket, kényszermunkára fogjuk a férjeiket, s a szembeszegülőket leöljük. Mert nekünk kell a fekete arany, kell a kőolaj, hogy főzzünk, utazzunk… kell a feketék élete és álmai, hogy gazdagok legyünk… kell a jövőjük a miénk helyett
Ebből az általunk felforgatott világból menekül Méhecske, hová máshova, mint hozzánk, a jövője után. Ha elvettük igazi otthonát, hát adjunk neki másikat: várja az idegenrendészeti fogda. Itt elveszti saját nyelvét, nem érti senki, hát adjunk neki másikat: tanuljon angolul. Népének történelme véget ért, hát adjunk neki másikat: éljen az angol királynő. Elvettük a jövőjét, hát adjunk neki másikat: kitoloncolunk, mehetsz vissza oda, ahonnan jöttél. Saját világából kiüldöztük, a mi világunkba nem fogadjuk be. A maniókaföldeken énekelő családok helyett megérkezik a veszekedő, elhidegült, hűtlen házastársak világába. Az életszeretet és segítőkészség földjéről a munkamánia, az időhiány földjére csöppen. Két szöges ellentétben álló valóság, és a határán táncoló ember. Mit tesz egy két világ közt furikázó menekült? Egy ponton szerencsés Méhecske: van egy ismerőse. Megkeresi a gazdag angol újságírónőt, Sarah-t, kivel két évvel ezelőtt találkozott a nigériai tengerparton. Azon a végzetes tengerparti napon, amikor Méhecske elfutni kényszerült hazájából, s mikor Sarah és férje, Andrew elmenekült saját élete elől.
A regény szerkesztése nagyon izgalmas. Váltakozik a narrátor szerepe Méhecske és Sarah között. Ugyanannak az eseménynek a különböző részleteit két, egymástól teljesen eltérő szemszögből tudhatjuk meg, így még jobban kitűnik a két világ mentalitásbeli különbsége. Bármilyen tragikusak is a történések, a hangvétel próbál humoros maradni, s nagyon sok helyen mély irónia jellemzi. A mű elgondolkodtató és figyelemfelkeltő jellegű társadalmunkra nézve. Olyan társadalombírálat fogalmazódik meg benne, melynek arra kellene ösztökélnie, hogy változtassunk valamin. A bevándorlók helyzete abszurd, ránk nézve nevetséges. Nevetséges az idegenrendészeti fogda, az erre vonatkozó törvények és azok kipécézése, a politikusok és a köznép hozzáállása. Aki meg helyesen cselekedne, nevetséges a többiek szemében. Egyszóval: patthelyzet. De hol a kiút?
Ugron Nóri
.jpg)
