Hogyan kezdődött?
– Ha visszamegyek az időben, látom magam, amint lelkes kisgyerekként, kilenc- évesen a negyvennyolcas forradalom és szabadságharc százéves évfordulóján Vásár­helyen a Székely Vértanúk emlékművénél, a Magyar Népi Szövetség felkérésére Petőfi Sándor 1848 című versét mondom. Kilenc- évesen már ismert szavalónak számítottam. Később, a középiskolában is szívesen szavaltam, szerettem a verseket. Lehet, hogy mégis ott kezdődött volna – Takács Sárika tanárnőm biztató szavaival? Be kell vallanom, akkoriban igazándiból nem is tudtam megérteni a színház mibenlétét, de miután a szokásos korzózás után egy pajtásommal bementünk a délutáni előadásra, s elragadott, amit láttam, elkezdtem rendszeresen színházba járni. A vásárhelyi színház fénykorát élte akkoriban, igaz, ezt sejthettem, hiszen kisgyerekkoromban már volt egy nagy, máig meghatározó színházi élményem, az Antal Pál rendezte János vitéz 1948-ból. Akkor alakult meg a bábtagozat, ez volt az első előadás.
– S nemsokára jött a felvételi?
– Igen. Két választott versem volt, József Attila Munkásokja és Szabó Lőrinc Lóci óriás lesz című verse. Különben tizenheten kerültünk be (!), de másodévre heten maradtunk (a többieket átirányították a filológiára): Kakucs Ági, Kakassy Ágnes (meghalt), Ferenczy Csongor, Weiszberger (Dar­vas?, Vértes?) József (meghalt), Kisfalussy Bálint, Kolozsvári Papp László, aki később abbahagyta a színészetet, író lett (meghalt). Negyedéven a Liliomfival mutatkoztunk be. Verseket mondtunk, én Székely János Dózsájából adtam elő a Vezért.
– A Dózsának – amellyel, túlzás nélkül állítható, országos hírű színész lettél – mikor volt a bemutatója?
– 1969. december 25-én, karácsony napján mutattam be. Ma is visszhangzik bennem Tompa Miklós megjegyzése: fiúka, ennek a szövegnek önsúlya van, ez drámai szöveg. Sikere volt, ezt talán az is bizonyítja, hogy ma is sokan emlékeznek rá... Az évek során vagy 250-szer játszhattam Zsombolyától az erdélyi városokig, falvakig, Bákótól Bukarestig, megfordultam a Partiumban, Brassó környéki falvakban, még Kozmáson is, ahol addig nem is volt színházi előadás. Szentgyörgyre kerülve felújítottam, bemutattam Veszprémben, Pá­pán, Tapolcán, a gyulai és az egri várszínházban, Jugoszláviában...
– Lemezfelvétel is készült.
– Ez volt a sorsdöntő találkozás a verssel, persze nem az első, akkoriban Illyés Kingával, aki később a romániai magyarság egyik legnagyobb előadóművésze lett, a hatvanas években sokat, sokszor és szívesen mondtunk verset. Már akkor megvádoltak (s ez a vád a Dózsa sikere után is elhangzott), hogy számunkra tulajdonképpen pótcselekvés az egész, nem kapunk megfelelő színházi szerepet, ezért aztán fölös energiáinkat a versekkel vezetjük le.
– Ez hülyeség.
– De van, lehet benne azért némi keserű igazság. Tény, hogy akkoriban nem kényeztettek el főszerepekkel, de az is tény, hogy szerettük a verseket. El kell mondanom: akkoriban meglehetősen borúsan néztem mindazt, ami körülöttem, körülöttünk történik. Emlékszem, egyszer utaztam valahova, volt még időm a vonat indulásáig, betértem Bözödi Gyurka bácsihoz, és kiborultam. Hogy elviselhetetlen már az egész, hogy nem lehet kibírni. Hogy égre kiált,  még meddig tűrjük...? Lángolt bennem a szenvedély, bizonyítva, hogy Dózsa szenvedélyessége mögött mi lángol. Ő leintett: ne búsulj, 150 évig török uralom is volt, de azt is túléltük, túléljük ezt is, ha  Isten megsegít. Visszatérve a vershez, s az általad hülyeségnek nevezett sunyi megjegyzésekhez, kétségtelen, ha sokat játszottunk volna, ha sok szerepet kapunk, akkor egyszerűen időnk sem lett volna, mondhatni átadni magunkat a verseknek. Nem magam védelmében mondom, a vers mégiscsak szoros kapcsolatban van a színházzal. Én kezdő színész koromtól fontosnak, elhivatottságnak tartottam a versek előadását. Meggyő­ződésem ma is, hogy a Biblia mellett leginkább a jó költők versei hatnak az emberekre.

Minden másként van
– Már évek óta nagy sikerrel szerepeltél a Dózsával, amikor jött életed második, merész kihívása, a József Attila-est, de itt megint partnerrel, Visky Árpáddal közösen vittétek színre. Mintha neked mindég kellett volna egy társ, egy partner, egy tükör, először Illyés Kinga, majd Visky. Aki életünk egy egészen különös alakja volt.
– Itt több kérdés, illetőleg megjegyzés is van, vegyük sorra. Visky. Még az estiben ismerkedtünk meg, ő is estiben érettségizett, már nem tudom, miért. Visky is szeretett cukrászdákban, kocsmákban üldögélni, szórta a gyöngyöket alkalmi asztaltársainak, mintha jelenlétével akart volna figyelmeztetni mindenkit a kötelességére, és kíméletlen volt, elsősorban magával, de a világgal, a társaival is. Kifejtette mindenkinek (nem volt benne tekintélytisztelet, sőt!), hogy éppen mit mulasztott, sokszor megállt a kés a levegőben. Én, be kell vallanom, kedveltem, és amikor a Dózsa után felmerült az engem mindég halálosan izgató József Attila, úgy éreztem, egyedül nem vagyok elég hozzá. S rögtön rá gondoltam, hisz ő is József Attila bű­völetében élt, a versmondásról, a színjátszásról nagyjából egyet gondoltunk, egyformán gondolkodtunk a világról is, de ez a közös munka, az edzés, a felkészülés ideje alatt derült ki, mert örömmel vállalta. Barátok lettünk, fél szóból is értettük egymást, politikai, művészeti kérdésekben egymást gondoltuk tovább, építettük magunkat fáradhatatlanul, készültünk a feladatra. Visky nagy versbolond volt, zakója zsebében mindég az éppen megjelenő fiatal költő, a szolgálatos induló tehetség verseskönyvével, mindent elolvasott, mindenkit számon tartott. Az estnek sikere lett, sok helyen megfordultunk vele, noha az életemben épp a bemutató környékén történt egy változás. Váratlanul a szentgyörgyi színházhoz kerültem. Akkoriban készült délvidéki turnéra a vásárhelyi színház, s engem felháborított, hogy a Dózsát nem akarják vinni. Be­mentem az igazgatóhoz, Csorba Andráshoz, s azt mondtam, ha nem mehetek a Dózsával, a színháztól megyek el. Széttárta a kezét, és nem volt visszaút. Különös, mert én Vásárhelyt nagyon szerettem, a kollégáimat is, Szentgyörgyről szinte semmit nem tudtam. Vendég­sze­repeltek  itt Ferenczy Csongiék a Mikessel, tetszett is, meg nem is, sok minden rendben volt, de a színvonal... Ezt el is mondtam neki, két hónap múlva cseréltünk, ő Vásár­helyre jött, én mentem Szentgyörgyre. A zalameai bíróban mutatkozhattam be a kapitány szerepében. S forogni kezdett a mókuskerék, ha visszagondolok az első két évtizedre, kétségtelen, sok gyenge dolog is volt, nagy bukások is voltak, de sikerek is, volt, amikor meg tudtam magam mutatni. Én vásárhelyi színész koromban sem áhítoztam főszerepekre, úgy gondoltam, jobb egy kisebb szerep egy jó előadásban, mint egy főszerep egy érvénytelenben.
Ezért emlékszem vissza szívesen a Macs­ka­játékra, ahol az orvos szerepét alakíthattam egy olyan nagy színésznő mellett, mint Tanai Bella. Az első szentgyörgyi alakításom, amivel úgy-ahogy elégedett voltam, a Völgyesi Bandi rendezte Tizenkét dühös emberben volt. Itt rá tudtam hangolódni a szerepre. Teltek az évek, múltak az évek, Visky valami miatt összekülönbözött Seprődi Kiss Attilával, aki hirtelen ötlettől vezérelve rám bízta Herczegh Pista szerepét Csurka István Házmestersiratójában. Itt igazán elememben éreztem magam, merevségem feloldódott, eltűnt. Utána Az orrszarvúban is megmutathattam magam, s szívesen emlékszem vissza az Emigránsokra vagy a Békeffy István Janikájára. Itt a férj szerepét kaptam meg. Ma is vállalom. Völgyesi András, ez a nagyon hiú ember egy este a vendéglőben, amikor valamiért kiborultam és beolvastam neki, a vitánk során elmondta, hogy az előadás sikerét nekem köszönheti, egyszerűen azért, mert komolyan vettem egy nem éppen komoly szerepet. De hát ezt máskor is mondották, László Puki A nadrágbeli alakításomat dicsérve elmondta, úgy viszonyultál hozzá, mint egy Dosztojevszkij-hőshöz. Mind­ezt azért mondom el, mert közhely ugyan, s nehezen is megvalósítható, de minden jó szerephez komolyan kell viszonyulni, lett légyen komédiában vagy tragédiában. Ez az azonosulás első foka. Sokat vádoltak életem során azzal, hogy merev vagyok, és én is magamat. Paradox módon merevségem felfokozott s már-már képtelen mércéket állító igényességemből fakadt.
Görcsöket okozott az is, hogy pályám első évtizedeiben minden szerepemet kizárólag nemzetiségi létünk sok derűre okot igazán nem adó szemszögéből ítéltem meg. Gondolj Dsida gyönyörű, engem mindig is elsodró Psalmus hungaricusára. Utalásokat kell tenni, képzeltem, a színpadról, a romániai magyarság mindenkori aktuális problémáira, ez a feladat. Csak ez, és nem más. Tu­da­tosan erre építettem fel, így mintáztam meg a szerepeimet, s későn vettem észre, hogy nagyon sokszor épp ezért görcsöltem be, váltam merevvé, háttérbe szorult a játék...
De a játék a nyolcvanas évek végén az egyre inkább turnézó, falusi színházzá váló társulat előadásaiban amúgy is háttérbe szorult.
1992-ben, húsz év után, el is akartam menni a színháztól. A társulat mélyponton volt, lezüllött, a színvonal is csökkent, s ezzel párhuzamosan a nézői érdeklődés is. Nem volt rendező, Völgyesi meghalt, Sep­rődi Kiss Attila kiment Magyarországra. Kínlódtunk. Időnként az volt az érzésem, hogy a bútorok maguktól jönnek be a színpadra. Azt mondtam: én nem tudok ilyen közegben létezni. Visszamentem Vásár­helyre versenyvizsgázni, de aztán úgy alakult, hogy némileg váratlanul kineveztek igazgatónak. Az igazsághoz tartozik, hogy a decemberi változások után, a Megmentési Front idején rövid ideig már működtem igazgatóként, még Dali Sándor, az akkori művelődési bizottság elnöke bízott meg. El is kezdtem megvalósítani elképzeléseimet, de ez heves ellenállásba ütközött, olyan éles vitába keveredtem például Márton Árpád­dal, hogy el is ment a színháztól, és politikus lett. Ez az állapot másfél hónapig, a visszarendeződésig tartott, s kellően meg is utáltattam magam környezetemmel és kollégáimmal. A színházban uralkodó szellemet akartam megváltoztatni. Azt az áldatlan helyzetet, hogy a sepsiszentgyörgyi társulat fő produkciója a mindenkori kabaré legyen. Ebbe nem tudtam beletörődni, s már a program összeállításával megkezdődtek a viták. Ha sem az Antigoné nem kell, sem a Döglött aknák, sem a Különc, mert ilyesmire nincs közönségigény, akkor kész, írják ki, hogy kabarészínház. Éreztem a növekedő ellenszenvet, s nem volt véletlen, hogy a visszarendeződés után ugyanaz a társulat, amely úgyszólván elűzte Dali Sándort, visszaállítva az eredeti status quot, visszahívta őt. Dali még egy veszprémi vendégjátékunk után közölte velem, hogy gondban van, erősen igénybe veszi az igazgatás, kinevez engem igazgatónak, de hát én színésznek szerződtem, s amikor láttam, hogy itt nem változik semmi, ismétlem, el akartam menni Vásárhelyre. De számomra teljesen váratlanul, Jánó Mihály, a kulturális bizottság akkori elnöke egy viharos gyűlésen, maga számára is óriási kockázatot vállalva, ismét kinevezett igazgatónak. Nagy, heves vita után kineveztek. Nekem az volt az elvem,  meg kell akadályozni, hogy ejtőernyőst tegyenek a fejünk fölé, politikailag megbízható embert. Az volt az elvem, hogy a változó körülmények között a színházban mégiscsak a szakmaiság kellene uralkodjék. Ennek, ma bevallhatom, nem örültek a tisztelt kollégák, akik a sikeres kabarék igézetében éltek, lubickolva a sikerekben. Ezt, mondtam az ülésen is, csinálják a műkedvelők. S vázoltam elképzeléseimet. Barátaim sem hittek benne, ezt nem fogod tudni megvalósítani. Az a szép, ami lehetetlen, mondtam én makacsul, legalább meg kell próbálni. A közönség fokozatosan elhagyott bennünket, ez, most húsz év után bevallhatom, úgyszólván megroppantott, nem tudtam elviselni, akkor kezdődtek gerincbántalmaim is.
– Nem tudom, szabad-e előre ugrani a történetben, de a közönség egy idő után kezdett visszatérni.
– De ez már nem az a régi közönség volt, vagy nem teljes egészében az. Meg kellett várnunk egy új generáció megjelenését. A gyerekek hozták vissza szüleiket a színházba, ha ugyan visszahozták. Ez a helyzet, ismétlem, roppant meggyötört. Különösen a kilencvenkettes, újra megrendezett színházi kollokvium után keseredtem el, Nánay István egy előadásán nyíltan kimondta, itt színházat csinálni nem lehet. Ez 1992 tavaszán hangzott el, és én augusztusban lettem igazgató.

A második nagy találkozás
– Utólag okos az ember, ma már világosan látszik, hogy a Bocsárdi Lászlóval való találkozásod, a színház megújítását tekintve, túlzás nélkül: sorsszerű volt.
– Igen, egyszerűen így kellett történnie. Csakhogy én ezt akkor nem láttam, nem is láthattam előre. Meg kell vallanom, nem láttam sehogy. Én amikor némi vacillálás után elvállaltam az igazgatói megbízatást, egy Székely Színház szemléletű színházban gondolkodtam, ami nem volt csoda, a régi  marosvásárhelyi Székely Színház előadásain nőttem fel, hatottak rám, akkor legendás előadások születtek, a Kispolgároktól a Fáklyalángig, az Úri muriig, A tanítónőig. Ez nagyon magas színvonalú, az együttes munkára alapozó, pontosan, hitelesen megcsinált előadásokat jelentett. Ráadásul én még akadémistaként átböngészve az újság- és folyóirat-kollekciókat, áttanulmányozva a korabeli kritikákat, meg is írtam a Székely Színház monográfiáját. Jól ismertem a korszakot, s nem véletlen, hogy éppen ez a minta lebegett előttem, mégis mi lebeghetett volna? De azóta eltelt néhány évtized, s változtak a körülmények is. Én annak idején, Vásárhelyen a Tótékban a Harag György segédrendezője voltam, játszhattam az őrnagyot. Nem véletlen, hogy a Tótékkal szerettem volna kezdeni. S itt kezdődtek a bajok, minden általam felkért, számottevő, ismert, hogy úgy mondjam, jegyzett rendező visszautasított. Felhívtam Nánai Istvánt, vázoltam a helyzetet, hogy mégiscsak színházat szeretnék csinálni, s most éppen rendezőt keresek. Ő Székely Gábort ajánlotta, akivel tárgyaltam is, úgy nézett ki, lejön, de aztán mégis nemet mondott. Kalandort lehetett találni, rendezőt nem. Pesten váratlanul összefutottam Szőke Istvánnal, aki azelőtt rendezte nagy sikerrel a jó hírű kaposvári társulatnál a Piros bugyellárist, s a Tóték helyett ezt ajánlotta fel. Hosszas gondolkodás után beleegyeztem, jöjjön a népszínmű, ami élesen vetette fel a dilemmát, lehet-e, és hogyan lehet a mának érvényes mondanivalót adni egy operettnek? S ez a kérdés a népszínművekre is állt. Arra persze nem gondoltam, hogy a színházban a közeg is számít, s ami Kaposvárott bejött, nem biztos, hogy Szentgyörgyön is bejön. Meg­történik az előadás, fagyos csend, nem sikerül, a közönség nem érti, nincs felkészítve ilyesmire, nem fogékony a stíluskeveredésekre. Hogy úgy mondjam, nem kapott gellert az előadás. Hát így kezdődött. Hogy mi a tanulság? Itt így, ezekkel a színészekkel és azokkal a rendezőkkel, főként kalandorokkal, akiket turistaként ide tudok csábítani, egyszerűen nem fog menni. Fel kell frissíteni a társulatot, s rendező kell ide. Közben itt járt a Figura az Übü királlyal. Tetszett. Azelőtt láttam két másik előadásukat is, a Magyar Elektrát, A tékozló fiút. Gondoltam egy nagyot és merészet, elmentem Gyer­gyóba, leültem Bocsárdival, s előadtam az együttműködésre vonatkozó elképzeléseimet. El is jöttek körülnézni, épp egy elfogadható előadást láthattak, akkor ment Zsoldossal a főszerepben a nagy sikerű Hegedűs a háztetőn. De nem hiszem, hogy ez befolyásolta volna Bocsárdit. Azt hiszem, a kihívás is doppingolta, meg akarta mutatni magát, igent mondott. Hát így kezdődött az együttműködés, 1995-től került ő és a Figura néhány, azóta bizonyító színészével. Mindez nem ment könnyen, nagy ellenállásba ütközött, nehezen fogadták el, de mégis úgy gondolom ma, ennyi év után, hogy ez egy nagy találkozás volt, olyanszerű, mint Visky Árpival.
– Szakmai körökben sem rajongtak a fúzióért, emlékszem, együtt utaztam Vásár­helyre Oláh Tiborral, nyugodjék békében, a színészgenerációk nevelőjével, aki egészen egyszerűen nem értette az egészet, és megjósolta a kudarcot.
– Szerencsére nem lett igaza. Törek­véseink, elveink, a színház mibenlétéről kialakuló felfogásunk Bocsárdival akkor már közeledett, egybe is esett. Nézd, soha nem voltunk sülve-főve együtt, de tovább tudtuk gondolni egymás gondolatait, sarkallni tudtuk egymást. Nem volt könnyű, a társulatot is meglepte, a közönség sem akarta. A színházban mindég is meglévő klikkek minden eszközt felhasználva szerettek volna kijátszani egymás ellen, panaszkodhattak is, ezzel magyarázom, hogy Orbán Árpád, az akkori megyei vezér is durván lerohant. Ez nem egyetemi város, mondotta, ide nem ilyen művészkedő színház kell, a közönség szórakozni akar a pénzéért. Ellentmondtam neki, megtehettem, engem valamiért kedvelt, az a tőke, amit két évtized alatt felhalmoztam, segített az ilyen helyzetekben is. A fő probléma kétségtelenül az volt, hogy sokan nem is hitték, ez a Nemes Levente ennyire megváltozott, hogy más elvei, törekvései vannak, mint azelőtt. Sokan megjósolták, harakirit követek el, de egy idő után minden ellendrukker számára világossá vált, aki egyáltalán végiggondolta, hogy a színház változott, s igenis, eredményeket tud felmutatni.

Szerepek
– Beszélj az újabb szerepeidről. Mert eljöttek színészi pályádon újra a főszerepek is.
– Nem lehet mindent felsorolni, csak azokat, amelyekben meg tudtam magam mutatni. Jó szívvel emlékszem A csoda címen játszott Énekes madárra, aztán az Ilja próféta vakjára, az Yvonne, burgundi hercegnő királyára, A nyugati világ bajnokában az öregre... Ezekben az előadásokban levetkőztem merevségemet, már nem jellemzett az a görcs, hogy szerepeim számát nem kell mindenáron szaporítani, pláné ha nem jó az előadás.
– Csakhogy hirtelen jók lettek az előadások. Ezt nagy sikerek, számtalan hazai és nemzetközi díj is bizonyítja, melyeket pusztán felsorolni is hosszú lenne.
– A Lear király életem talán egyik legnagyobb kihívását jelentette, ma másként csinálnám meg, talán az erőm is meglenne még hozzá. Vannak viszont olyan alakításaim, például Tiborc a Bánk bánban, amelyet nem méltányoltak, Kisvárdán sem, ahol évekig sikert sikerre halmoztunk. Értek balsikerek is. 1999-ben Shakespeare Szeget szeggeljének főszerepét egyszerűen nem tudtam megoldani. Egy időben kisebb szerepeket kaptam, például a herceget a nagy sikerű Rómeóban, de ugyanakkor eljátszhattam Zsámbékon Petúrt a Bánk bánban, ez volt az az előadás, ahol Maia Morgenstern is szerepelt. Aztán jöttek az újabb főszerepek. Változatlan hévvel kerestem magam. Az ember ennyi idő alatt szembesül a színház (és a világ) összes nyomorúságával. Ezeken, mióta nem vagyok igazgató, több időm van töprengeni. A színházra rá kell tenni az életet, másként nem megy. Hogy mi a viszonyom a kritikához? Ha valaki tudja, mit akar, nehéz eltéríteni, hiszen bízik magában, igazában, elképzeléseiben, s nehéz megingatni. A közönség és a színház viszonya kezdettől izgatott. Még huszonévesen írtam egy vitacikket. Gyöngyössy Gábor, a szatmári színház dramaturgja írta akkoriban, hogy a közönség mindég tudja, hogy mit akar, ebből kell kiindulni. Ez nem igaz – érveltem. Honnan is tudná? Idéztem Karinthyt: itt van a lelkem, vad, teli vággyal. Itt van a néző lelke is, írtam, teli vágyakkal, de soha nem tudhatja, mit kap... Jellemző, hogy a vitacikkem nem jelent meg, de ezt azóta is így gondolom.
– Nem beszéltél még a Godot-ra várva című előadásról. Pozzó szerepe életed egyik nagy, ha nem a legnagyobb alakítása volt.
– Beckett mindig is lenyűgözött, izgatott. Még a hatvanas években, Viskyvel szinte egymás kezéből kapva ki a Nagy­világot, olvastuk a Godot-ra várva című drámát. Sokat vitatkoztunk róla, de egy dologban már akkor megegyeztünk: ez a dráma is annak a jele, hogy a színjátszásnak folyamatosan meg kell újulnia. Elmond­hatatlanul örültem, amikor Tompa Gabi rám osztotta Pozzót. A szentgyörgyi Godot hihetetlenül összejött, nagyon élveztem Pálffyval, Vátával, Péter Hildával játszani, ennek ellenére nem minden előadás sikerült egyformán. Tulajdonképpen ez időnként még mindég kísértő merevségem oka. Igen, ilyen törékeny a színész, még ennyi esztendővel a háta mögött is. De a színpadi alak hitelessége forog kockán, ezt a hitelességet kell végül is megteremteni. Volt, amikor minden bejött. Vásárhelyen például, ahol önfeledten játszottam, sodort az előadás. Az ilyen sikerekért érdemes élni.
– Vannak-e még szerepálmaid?
– Nincsenek. Soha nem is voltak. Elő­adásálmaim vannak. Egy jó előadásban részt venni akkor is érdemes, ha gása vagy, vagyis az ajtó nyikorgása.