Történt egy megszokottnak tűnő estén. Éne­keltem az Étoile-ban. Az ott megkeresett hetvenöt frankkal a zsebemben tíz órakor már M-me Stoicescu lakásán voltam, és szokás sze­rint, lefekvés előtt megsétáltattam a kutyáját. Ami­kor a kapun kiléptem, észrevettem, hogy egy kö­zelben parkoló mikrobuszban töb­ben lapulnak mozdulatlanul, de Párizsban ez nem lehet ok a gyanakvásra. Megsétáltattam Fifikét, a palotapincsit, és eközben valahogy az volt az érzésem, hogy követnek. Amikor sietősen vissza­értem, mellbe vágott a meglepetés: házkutatás, fegyveres-álarcos rohamrendőrség fogadott „Ma­mici” lakásán. Drogot (nem tévedtem: tehát drogot!) kerestek! Igazol­tatás és motozás után vért vettek tőlem is, de a gyors teszt negatívnak bizonyult. Még alkoholnyomokat sem találtak bennem. Azután bevittek az egyik szobába, és azt kérdezték: mit tudok Bogdan úrról?
– Romániából menekült, de több évvel előttem, válaszoltam. – Itt, M-me Stoicescu lakásán ismertem meg, mert Mamici kötelességének érezte hazájabélieket szárnyai alá venni. Mint ahogy azt velem is tette. Úgy tudom, hogy Bogdan úr ügyvéd. Módos ember. Engem takarítani hívtak a lakásukba. Épp pár napja! Még nem voltam náluk!
Kb. ennyit tudtam mondani a rohamrendő­­röknek. A házkutatás bizony késő éjszakába hú­zódott, de semmi bűnjelet nem találtak. M-me Stoicescut, sőt, fiát is kihallgatták. Miután elvonultak, én azonnal készülődtem, hogy kiutazom Juvisybe a szolgálati szálláshelyemre, de Mamici nem engedett el egyedül az éjszakába.
–  Jobb, ha most itt maradsz, Elvira. Megtör­ténhet, hogy továbbra is leskelődnek utánunk, és ha kimész, csak olajat öntünk a tűzre.
Álom alig jött a szemünkre a történtek után. Megtudtam, hogy Bogdan úr aznap ott járt, pár perccel érkezésem előtt távozott a kocsijával, de hogy drogkereskedéssel (is) foglalkozna...?
Nos, ennek az ismeretségnek az okán kétszer is jelentkeznem kellett a belügyminisztérium nyomozóosztályán. Hajam szála sem gör­bült, szerencsémre éjszaka dolgoztam, így a munkahelyemen sem okozott bonyodalmat a délelőtti jelentkezés, de tanulságos menet volt a javából. Elsősorban, mert kiderült: az eltelt három év alatt minden mozdulatomat követték. Másodsorban, mert „menekültként” kezeltek a gyanúperben, és „románként”. Hogy én magyar vagyok? Nem érdekelte őket! Eszembe jutott Alexandru Ghica herceg mogorvasága, amivel engem a menekültügyi hivatalban fogadott, és a történtek után már nem tudtam neheztelni rá. Igaza volt: egyetlen ember félrelépése árnyékot vethet akár az egész nemzetre, melyből származik. Ismerő­seiről, barátainak köréről már ne is beszéljünk! Bogdan úr pedig – rövidesen beigazolódott – valóban drogkereskedők közé keveredett. Börtönbe is került. Ki hitte volna?
A történtek után beért bennem az a korábbi elhatározás, hogy otthagyom a Juvisy Kórhá­zat, és bennebb húzódom Párizs forgatagába. A kétlakiság már tarthatatlan volt. Egy vöröskeresztes lapban ekkor találtam egy hirdetésre, miszerint a Párizsi Egyetem Nemzetközi Kórháza nővéreket keres, mégpedig mesés hétezer frankért havonta. Így szerepelt a hirdetésben! A l’Hôpital International de l’Université de Paris a legnagyobb és legrangosabb klinika (volt) Párizsban a gyönyörű Egyetemi Város szomszédságában. Én mindenképp menni készültem Juvisy-ből, mert nagyon keveset fizettek. Azt tudtam, hogy az egyetemi klinikán le kell dolgoznom három hónapnyi próbaidőt, és ettől függ: felvesznek-e vagy sem, de bíztam magamban. Azt viszont fel sem fogtam, hogy nem nekem szánták a hétezer frankot. Én ugyanis még csak menekült voltam, ideiglenes státusban, és mindössze 2500 frankot kaphattam. Ez rövidesen kiderült, de akkor is dupla volt az összeg az addigi 1200-hoz képest. Tehát munkahelyet cseréltem 1971-ben.
Már a kezdés pillanatában rendkívül kényelmetlen, megszégyenítő helyzetbe kerültem. Haschlé kisasszony a Nemzetközi Kórház egyik főnővére volt. Kivettem Valentint az otthonból abban a hitben, hogy szombaton és vasárnap szétnézhetünk Párizsban. De pénteken este épp először kellett szolgálatba lépnem szombat reggel hétig. Meg is jelentem úgy fél tizenegy felé a gyermekkel új munkahelyemen a Boulevard Jourdan 114. alatt. A főnővér ránézett Valentinre, de nem szólt semmit.
– Este tizenegykor kezdi a munkát! Itt a köpenye! Ne feledje, minden héten köpenyt cserél! Hol lakik?
– Most még nincs lakásom, de holnaptól elfoglalhatom, válaszoltam.
– És a gyermeket addig hol hagyja?
– Megkérdem öntől, tisztelt főnök asszony, hogy itt tarthatnám-e a gyermeket lent a váróteremben, vagy fent az osztályon? Csak ma éjszakára, nem többre!
– Szó sem lehet róla! Ha ellenőrzést kapok, megbüntetnek – mondta. – Akkor inkább várjunk, amíg elhelyezi a fiúcskát, és például hétfőtől lépjen munkába.
Nem volt, mit tennem. Elhalasztottam a munkakezdést, és így legalább azt a hétvégét a kisfiammal tölthettem. De lakáskámat csak másnap vehettem birtokba. Késő volt, már nem tudtunk visszamenni Montgeronba. To­vábbá én azzal hoztam el Valentint az otthonból, hogy sétálunk egyet, és megnézzük a kivilágított Párizst. Visszavinni, és másnap me­gint elhozni a gyermeket nem volt lehetőségem. Mit tehettem a patthelyzetben? Kiválasz­tottam a metró állomásai közül a legbiztonságosabbat, a Louvre-megállót, és ott aludtunk.
Ez a történet, még ha akkor pillanatnyi kellemetlenséggel is járt, a maga nemében szót sem érdemelne, de rövidesen olyasmi történt, ami azt bizonyítja, hogy az emberi lelkiismeret és különösképpen az asszonyi érzés nagy hatalom. Párhuzamosan fut az időben a napi kötelességek teljesítésével, és ha az utóbbiakról el is felejtkezünk, a bűntudat nyomot hagy a női lélekben.
Történt, hogy alig telt el öt év, és made­moiselle Haschlé infarktust kapott. Vettem egy csokor virágot, és bementem hozzá. Akkoriban már én is főnővér voltam, épp a kardiológia osztályon. Az EKG-vizsgálatot is én végeztem el. Utána szekérkébe ültettem a kolléganőt, és röntgenre vittem. Kezdődött ugyanis egy tüdőgyulladása is, mert sokat feküdt a hátán. Ezután visszahoztam az ágyába, és akkor volt főnököm rám kérdezett:
– Elvire! Maga nem haragszik rám? Pedig megérdemelném! Miattam a metróban kellett aludnia a gyermekkel! Most látom, milyen igaza van a betegeknek. Azt suttogják, hogy ön egy nagyon jóérzésű ember.
– Köszönöm, kolléganő! – válaszoltam. – Emlékszem a történtekre, de akkor önnek volt igaza. Én szabálytalanságot kértem öntől. A Juvisy Kórházban főnővérként dolgoztam, de ott vidéki állapotok uralkodtak az egyetemi klinikához képest. Tehát kérem: felejtsük el az egészet. Önmagára figyeljen, hogy minél hamarabb meggyógyulhasson.
Már hatvan felé járt Haschlé kisasszony, és nemsokára meg is halt szegény.
*
De térjünk vissza a történet fonalához! A kli­nikán nem kaphattam szolgálati lakást, de kerestem és találtam is egy nekem megfelelő „fecs­kefészket” a Rue de Clichy 60. szám alatt, Párizsnak a kilencedik kerületében. A tulajdonos, Dupon úr fodrász volt, leányát, Marie He­lene-t kezeltem, innen az ismeretség. Mindössze havi tíz frank lakbért kellett fizetnem. De milyen is volt ez a lakás? Pontosabban: szoba!
Padlásszoba volt az ötödik emeleten; 2,30 x 2,70 = 6 négyzetméter alapterületű. Tehát nem sokkal nagyobb, mint egy vasúti fülke. Már említettem, hogy Valia Dimitrievics nagy jövőt jósolt nekem, mégpedig művészpályán, nos, első dolgom az volt, hogy vásároltam – bankkölcsönnel – egy Cherny zongorát. A szobácskában már volt egy összecsukható ágyam, egy kis gázrezsóm, és vásároltam egy olcsó mosógépet is. Amikor felhozták a pianínót, és beerőszakolták az ajtón, akkora boldogságban lebegtem, hogy csak este vettem észre, nincs hely, ahová kinyithatnám a kempingágyat. Mindössze fél méter széles és szobahossznyi szabad felületem maradt mozgáslehetőségként, de feltaláltam magam. A munkahelyemen mindig lezuhanyoztam: érkezéskor (hivatalból), de munka után is. Otthonra vettem egy vedret, és ha valami tarthatatlan dolgom volt éjszakánként, a „terméket” az udvarra vittem, ott volt a közös török vécé és egy zuhanyozó is. A helyszűkét úgy oldottam meg, hogy lefeküdtem a földre a zongora alá. Ott aludtam. Ha a kisfiamat hazahozhattam az otthonból, mindig felültettem őt a zongorára. Össze kellett raknom a gázrezsót, hogy az ágyat ki tudjam nyitni, és le tudjunk ülni, de boldogok voltunk, szabadok, egészségesek.
A már francia állampolgársággal rendelkező ismerőseim közül, ha valaki hazamehetett Romániába, azt kérdezte: Elvira, mit hozzak hazulról? Ilyenkor én egy hanglemezt kértem, mert időközben vásároltam egy olcsó lemezjátszót is. Román, magyar, francia, orosz és cigány muzsikám volt. Egyik lemezen az a román ének szólt: Am zis verde sălcioară, Mărie şi Mărioară. Ezt annyiszor meghallgattam, hogy teljesen elkopott. Megakadt valahol, és mind csak azt mondta: „Am zis verde, Am zis verde, Am... Ekkor tovább tettem a tűt, és ott azt fújta: Mărie şi Mărioară, Mă...
Akkor még víg természetű voltam, és elhatároztam, hogy megviccelem az alsó szomszédasszonyt, aki nagyon kíváncsi volt, mindig leskelődött utánam, és pletykált engem naphosszat. Nosza, magas sarkú cipőt húztam, feltettem egy lemezt, és táncra perdültem. De úgy, hogy kézbe vettem a seprűt, mint „férfi partnert”, és annak nyelével is erősen döngettem a padlót. S hát, Uramisten! Alsó szomszédasszonyom azt kérdezi tőlem a legközelebbi találkozáskor:
– Elvira! Magánál ilyen gyakran vendégség van? Minden héten? (Tehát bekapta a csal­étket!)
– Természetesen – feleltem. – Jönnek hozzám táncolni, mulatni...
– Valóban! Hallom, hogy táncolnak, mert erősen döngetnek, néha zongoráznak is felettem!
– Hát ide figyeljen, szomszédasszony! Amikor még egyszer hallja, hogy nagy mulatság van nálam, jöjjön fel! Szívesen látom! –mondtam neki. (Még a szemem sem rezdült!)
Pár napot kivártam, majd egy esti időpontban feltettem egy tangót, kézbe vettem a seprűt, és elkezdtem a táncot. Na, a szomszédasszonynak sem kellett több! Rövidesen kopogtatott az ajtón, gyönyörűen felöltözve, beillatosítva. Lihegett, majd kiszakította a tüdejét. Sietett, hogy percnyit se szalasszon el a mulatságból!
– Tessék! Tessék... – invitáltam befelé, miközben az ajtót is alig tudtam kinyitni. Vala­hogy befurakodott, de helyszűke miatt még hanyatt esni sem tudott a csodálkozástól:
– Elvira! Maga... bolond?
– Én? Még nem egészen! De épp azért csinálom ezt a cirkuszt, hogy ne bolonduljak meg, magyaráztam neki.
– S hát mit csinál ezzel a zongorával?
– Megvásároltam, hogy ne legyek egyedül.
– És hol alszik? – kíváncsiskodott tovább.
– Hát erre egyszerű válaszolni! A földön! A fejem a zongora alatt van, a lábam pedig a túlsó oldalon.
– Na, azt hittem, valakivel megismerkedem önnél, szomorkodott a szomszéd­asszony, aki mellesleg vénlány volt.
– Semmi baj! – vigasztaltam. Nem kell búslakodni! Maga is felhozhatja a seprűjét! Ha akarja, akár ketten is táncolhatunk. De óvatosan ám! Nekieshetünk a zongorának.
A terebélyes hangszert én tizenkét éven át fizettem. A tizenegyezer frankot és kamatait huszonöt frankonként törlesztettem, havonta. Minden költözéskor újra kellett hangoltatnom, de zongoraművész sehogy sem lett belőlem. Évtizedekkel később egyik szíriai keresztfiamnak ajándékoztam. Sajnáltam eladni.

(folytatjuk)