Szokás szerint holtfáradtan értem haza. Szinte idegenként bolyongtam saját lakásomban. Késő este volt, már semminek nem akartam nekifogni, csak egy forró fürdőre és alvásra vágytam.
Teli kád, rengeteg hab, gyertyák, füstölők és halk zene — számomra ez jelenti a fürdést. Szertartásszerűen merültem bele a habokba. A gyertyák halovány, el-elcsukló lángját figyeltem, miközben a rádióban andalító zene szólt.
Egyszerre kopogásra lettem figyelmes. A kádból kiszállva épp csak arra volt időm, hogy magamra kapjak egy fürdőköpenyt, de így is mire az ajtóhoz értem, a kopogás inkább dörömbölésre hasonlított. Kinyitottam az ajtót. És ott állt. Ő. Az a fiú, akiről már szinte óvodáskorom óta tudom, hogy ő az igazi. Egymás szeme láttára cseperedtünk fel, számomra ez az érzés elkerülhetetlennek tűnt. Számára kevésbé.
És most ott állt az ajtómban. Még fel sem ocsúdtam a meglepetéstől, mikor megszólalt:
— Most gyere velem!
— Mi?! Ilyenkor? Hová?
— Gyere, és ne kérdezz! — mindezt olyan rezzenéstelen arccal mondta, hogy el nem tudtam képzelni, mi történt vele, és vajon mit akar.
— Jó. Várj öt percet, és indulhatunk — csúszott ki a számon, még mielőtt végiggondoltam volna, mit teszek. Pedig engem nem olyan fából faragtak, hogy fejjel menjek a falnak. És most mégis valami arra késztetett, hogy menjek. Sőt, azt is pontosan tudom, hogy ez a valami az a személy volt, aki megkért. Ő.
Pillanatok alatt elkészültem, és indultunk. Jó néhány utcai lámpa nem égett, mivel nálunk úgy spórolnak, hogy ha egy körte kiég, legalább egy évig nem tesznek újat helyette. Köd kezdte beborítani a várost. A járdán elsárgult falevelek hevertek. Tipikus késő őszi este volt. Ő belerúgott egy eldobott üdítőspalackba. Én továbbrúgtam. Egymásra néztünk, majd elmosolyodtunk. Aztán rugdostuk tovább a palackot. Ez kissé enyhítette a kínos csend miatti feszültséget. Én nem tudtam, mit mondani neki, végül is Ő hívott ki, Ő kell hogy beszéljen. Ő viszont nem beszélt. Ebben a pillanatban nagyon szerettem volna olvasni a gondolataiban. Aztán elértünk egy kis padhoz egy szomorúfűz tövében. Nyirkos volt, mégis leültünk.
— Tudod, mit akarok neked mondani.
— Nem, nem tudom! Honnan is kellene én azt tudjam? — förmedtem rá hirtelen, mert már elegem volt a bizonytalanságból. Aztán máris megbántam, amit mondtam. Mert nagyon is tisztában voltam vele, hogy mit akar mondani. Csak nem akartam elhinni. Az ő szájából akartam hallani, mert túlságosan féltem attól, hogy tévedek, hogy csalódnom kell. Hát vártam a folytatást. De nem jött. Egymás szemébe néztünk, és akkor láttam, szavak nélkül is értettem, hogy mit akar, mit érez. És én is ugyanazt akartam, ugyanazt éreztem.
Hirtelen ott termett mellettünk egy koldus, és könyörgött, hogy adjunk neki egy kis pénzt. Ez teljesen visszazökkentett a magam kicsinyes világába, ahol csak a szavaknak van értelmük. Kábultan nyúltam a zsebembe némi apró után, odadobtam az öregnek, majd zavartan mondtam Neki, hogy jobb, ha megyünk, mert már nagyon fázom.
Elindultunk. Épp az egyik szórakozóhely mellett haladtunk el, mikor elkezdtek bentről özönleni az emberek. Megtorpantam. Féltem, hogy engem is elsodor az ár. De mindenki kikerült. Senki se nézett rám, mégis kikerültek. Mintha nem látták, csak érezték volna, hogy ott vagyok. Megfordultam, hogy szóljak Neki, de nem volt sehol. Köddé vált. Egy darabig csak forogtam a sokaság közepén, a hangos kacajok és vidám sikongások forgatagában, mint egy eltévedt idegen. Már mindenki elment. Álltam a ködben. Az orromig se láttam. Egyedül voltam. TÉNYLEG nagyon fáztam. Reszkettem.
Kinyitottam a szemem. A négy gyertyából három már leégett, csak az utolsó pislákolt.
Ültem a kádban. A kihűlt vízben. Reszkettem.
Borcsa Imola
