Ébreszteni azt kell, akit meglehet, hogy elfelejt a szülőföld. A színművész-filmszínművészt, a humoristát még nem teljesen, a jogász Hosszu Zoltánt és a falusfelet már-már feledi az utókor, szülőfalujában is már csak a közelebbi rokonok emlékeznek rá.
A fatornyos faluban
Születésének 115. évfordulóján Kálnokon kerestük emlékét Veress László sepsiszentgyörgyi színművésszel, aki talán a legtöbbet tett annak érdekében, hogy Hosszu Zoltán emléke fennmaradhasson azon a tájon, amelyet nagyon szeretett. Összegezni nem nehéz: Veress László tévéműsorral és hangkazettával, Dani báról szóló élő előadással ébresztgette az emléket, Sántha Attila író-szerkesztő pedig Hosszu Budapesten 1932-ben Dani bá címmel megjelent kálnoki történeteit újra kiadta (Zelegor Kiadó, Kézdivásárhely, 2007). A kis kötet függelékében emlékfoszlányokat találunk a művész fia, a Budapesten élő, szintén színművész Gera Zoltán gyűjteményéből. Ha azt nézzük, hol és mikor kezdődik a székely ember autentikus megjelenítése a magyar színpadokon, akkor Hosszu Zoltán Dani bájánál kell keresgélnünk – írta Sántha Attila. – Merthogy sokan népieskedtek Dani bá előtt és után is a székelyekkel, viszont csak keveseknek adatott meg, hogy erőltetettség nélkül tudják visszaadni ezt a csavaros észjárást.
Hosszu Zoltán Dani báját nemcsak a csavaros észjárást tükröző történetei, hanem inkább az ízig-vérig sepsiszéki sajátos nyelvjárása miatt kell itthon tartani, éltetni. Ne csodálkozzék azon az olvasó, ha e sorok írója tapasztalta, hogy ezt a nyelvi sajátosságot, dialektust éppen a kőröspataki romák őrizték meg a legjobban. Ízleljük meg: Hajtehaj! Netene! Ájjunksza meg egy szóra, no! Ne szeplessünk el egymás mellett ijen idegenyül! Hát esmerősök vónánk tám, vaj mi?! Mán meg sem ismerik a szegén gyalogembert? Hogy az a tüzes veres égi langgal égő menköves istennyila csapjon belé ebbe a nehéz gazdasági hejzetbe s ebbe a világkirizisbe. Tám emmiatt szepletnek ojan éktelenül?! Lám-lám, nem csak minket sújt most a világkrízis – sújtotta az a székelyt a harmincas évek elején is. Azokban a nehéz időkben éppen a humorral szeretett volna valamit segíteni – leginkább az itthoniakon – Hosszu Zoltán, mert igazándiból csüggedezett is akkor a néplélek. Ezt emígy fogalmazta meg: Ez a mái kirizis, ez éppen ojan végzetesség az emberi népeknek, mindt a házasság a legényembereknek. Mentől jobban menekedel, antól jobban belékeveredel... Várjuk meg inkább, hogy ő menekdjen tőlünk, essék belé a sújj a krizissibe! A mái fuzsitus üdőkbe az a legokosabb ember, aki az értelmit ki tudja kapcsolni az eszméletiből s teréfának tuggya tekénteni az egész nagy világot. Érdekes, hogy a korabeli budapesti közönség, amikor Hosszu háromszéki történeteit hallgatta a rádióban, inkább a csavaros észjárást vette, de maga a kormányzó (mondták, hogy Hosszu egyik legkedvesebb humoristája volt Horthynak) az ízes dialektust szerette. Hosszu Zoltán történeteit még itthon sem mindenki tudja „feldolgozni”. Tömörek, csak a színművész képi megjelenítésével olvadnak fogyaszthatóvá. Valaki így jellemezte: ez az egyre elhalványodó alsó-háromszéki dialektus olyanná tesz, mint a Maggi-kocka a zöldséglevest!
– Hosszu Magyar Rádióban elhangzott előadásaira magam is emlékszem, arcára csak filmszerepeiből (Szent Péter esernyője, Torockói menyasszony, A falu rossza, Gyimesi vadvirág, És a vakok látnak) – emlékezett vissza a negyvenes évekre a Budapesten élő Szablyáné Greguss Adrien. Szeptember végén a Háromszékre kalauzolt turistacsapatából az Antal–Dancs család kálnoki emlékeit is kereste a fatornyos faluban.
Otthon, Kálnokon
– Úgylehet, hogy a Hosszu família, a miénk valahonnan Laborfalváról származik, de már rég hogy itt vagyunk! – hallgattuk Hosszu Zoltán Kálnokon élő unokaöccse, Hosszu Ferenc visszaemlékezését. – Nagyapám és apám is unitárius kántortanító volt Kálnokon. Ott laktunk a kántori lakban. Én is ott születtem, és ott éltem 15 éves koromig. Édesapám hadnagy volt a székely határőröknél az Úz völgyében. Sírjuk is ott az unitárius temetőben, közel a Bedő Albertéhez. Mi tartottuk a rokonságot, mert apámmal – emlékszem – jártunk Laborfalván valakinél, a nagybátyám fia, Gera Zoltán színész többször is járt nálunk. Még él Budapesten. Ő szerelemgyermek volt, még Zoltán bácsi házassága előtt született, de Hosszu Zoltán elismerte fiának, s ő is tartotta az apjával a kapcsolatot. Zoltán bácsi felesége Eszenyi Olga színésznő volt. Azt a könyvet, amit most egynéhány éve adtak ki itt, nálunk a Dani báról, mi is megszereztük.
– Élő család a miénk – kapcsolódott be a beszélgetésbe Feri bátyánk felesége, Ibolya óvó néni. – Nekünk három gyerekünk van, s ebből kettő fiú, Ferike és Levente. Ők viszik tovább a Hosszu nevet. Ferikének a fia Zsolt, a Levente fia Levente Alpár.
A családi múltidézés közben sikerült közelebb jutni a Hosszu-emlékekhez. Ibolya asszony szerint a történeteiben szereplő Dani bá nevét a kortárs kálnoki Bedő Dánielről vette Hosszu Zoltán, akié a mai Sorbán-bennvaló volt, s Káruly (a történet másik szereplője, Dani bá barátja) pedig nem más, mint Sebestyén Káruly bá – emlékezett utóbbira „a családban elfolytatott” beszédek alapján Feri bátyánk. A családi történeteknek nyilván valós helyi alapjuk is van, amit a művész Hosszu Zoltán átírt-megírt a maga elképzelése, szájíze szerint.
Kovásznán
Hosszu Zoltán október 14-én született. Hosszabb ünnepi megemlékezést senki nem kezdeményezett idén. Veress László úgy gondolta, nem telhet el a nap bár egy kurta emlékezés nélkül születésének 115. évfordulóján. A sepsiszentgyörgyi Kónya Ádám Művelődési Házban néhány Dani bá-jelenettel emlékeztek „a kálnoki komédiásra”. Emléket ébreszteni fontos volt, mert lám, mily hamar lepergett az idő rokkáján tizenöt esztendő, hiszen 1997-ben néhai Kónya Ádám kezdeményezésére, ugyancsak Veress László fellépésével Hosszu-centenárium keretében emlékeztek-ünnepeltek a szülőfalu unitárius templomában.
– Milyen sikere volt az októberi sepsiszentgyörgyi megemlékezésnek? – kérdeztük Veress Lászlót, amelyen részt vett Szőts Dániel is, aki állítólag személyesen is találkozott Hosszu Zoltánnal.
– Mint gyerekkori emlék, úgy tért vissza a művész képe az ő számára. De erről talán később. A születésnapi megemlékezésen öt székely történettel „bolondoskodtunk”, ahogy Hosszu Zoltán fogalmazott. A történetek között meséltem az életéről, pályájáról, hozzátartozóiról. Úgy érzem, hogy mindenkinek meg kellene ismernie Hosszu Zoltán egyéniségét, hiszen itt született, itt tanult, és soha nem feledkezett meg a szülőföldjéről. Az előadás anyagát egy anyaországi szervező kérésére állítottam össze (abból az előadásból nem lett semmi), több alkalommal is bemutattam városunk imaházaiban, a brassói Reménység Házban, vidéken, mindenhol, ahova meghívtak, és egy alkalommal Verőcén. Mindig akadnak idős emberek a nézők soraiban, akik még emlékeznek a rádióban egykor elhangzott Dani bá-történetekre a szerző előadásában, de a legutolsót az tette különleges élménnyé, hogy jelen volt Hosszu Zoltán személyes ismerőse, Szőts Dániel, aki az előadás végén kérésemre szólásra is emelkedett.
Szőts Dániel felelevenítette a megemlékezésen elmondottakat.
– 1942-ben történt. Dálnoki Veress Lajos társaságában jelent meg Hosszu Zoltán is vajnafalvi házunknál. Édesapámat keresték, Szőts Ernőt, akivel osztálytársak voltak a Mikó-kollégiumban. Mindketten katonaruhában jöttek. Mi a neved, édes fiam? – kérdezte tőlem Hosszu Zoltán. Szőts Dániel! – vágtam ki. Nagyszerű – válaszolt: akkor játok vagyunk (druszák – Kgy. Z. megj.), mert én is Dani bá vagyok! Megjegyzem, hogy mikós diákként mindhárman önkéntesen jelentkeztek az első világháborúba, ahonnan aztán hazaengedték őket, és itthon a Mikóban hadiérettségit tettek.
Tisztelt emlékezetű Kónya Ádám A Mikóból indultak című kötetében írja, hogy Dani bá, az csak az egyik Hosszu Zoltán. A másik a Nemzeti Színház művésze volt, aki mindig elesett vagy tétován éldegélő kisembereket jelenített meg a filmvásznon. (…) Fővárosi sikereiről, filmgyártási terveiről gyakran írtak a korabeli lapok, hiszen Örökkön örökké címmel a Bukovinából hazatelepített székelyek életéről már forgatókönyvet írt, Székelyudvarhelyen pedig egy misztériumjáték forgatását tervezte. Minderről szülőföldjének olvasóit a néhány évvel utána végzett mikós vén diák, Kásás Ernő festőművész-újságíró tudósította számos írásában.
Csepp a tengerben
Az őszi események úgy alakultak, hogy az erdőmérnök Bedő Albert emlékére szervezett ünnepséget augusztus végén tartották Kálnokon. Így aztán még egy Hosszu Zoltán- rendezvény megszervezésére a szülőfaluban már nem maradt elegendő idő, no meg az unitárius egyházban is csak beszolgáló lelkész végezte a szolgálatot. A sepsikőröspataki önkormányzat, Kisgyörgy Sándor polgármester meg a helybeli egyházak egyetértenek abban, hogy jövőben nagyobb szabású Hosszu Zoltán-emlékünnepséget szervezzenek, sőt, olyan gondolat is született, hogy a tervbe vett Bedő Albert-emlékházban a Hosszu-emlékek is helyet kapjanak, esetleg kérjenek fel egy képzőművészt Hosszu Zoltán mellszobrának megformálására. Jó lesz az jövőben is – ismételgették a rokonok, hiszen egy év csak egy csepp a tengerben.
Hosszú Zoltánt „haza kell hozni” Kálnokra, amelyet nagyon szeretett. A harmincas években tett kálnoki látogatásáról fennmaradt egy visszaemlékezése, amelyet Gera Zoltán jóvoltából olvashattunk Vasárnap címmel: Legmegrázóbb erdélyi élményem volt, amikor egy ízben, tízéves távollét után, meglátogattam a szülőfalumat egy régi barátommal, akivel együtt szakadtunk el hazulról annak idején. Vasárnap volt, a templomba mentünk. Énekelte a nép a román himnuszt. Megszokott hangon, elfásultan. De ahogy most két anyaországbeli testvér érkezett közéjük, egyszerűen felszakadtak a lelkek mélyén rejtőző sebek, s az egész templom sírva fakadt. A pap hangja is elcsuklott, nem tudta befejezni a beszédet. Azóta mindig itt jár körülöttem ez a fájdalmas emlék. Én erősen hiszem, hogy a Jóisten ott, akkor, abban a síró templomban hallgatta meg a magyarság imáját.
A sors úgy rendelte, hogy a Nyirő Józsefnél csupán nyolc évvel fiatalabb Hosszu Zoltánnak Nyirőnél is kegyetlenebb volt eltűnése ebből az árnyékvilágból. Nyugvóhelyét nem ismerjük. Mindkettejük részese volt a magyar sorsnak.
