Szokatlanul csendes szombatom volt.
Egész nap tettem-vettem az előre eltervezettek szerint. Közben szól a Kossuth rádió (egész jó műsorokkal időnként), majd háttérzajként a televízió. Innen jön a nap első ajándéka, a mindennapi kenyér napi – mint kiderült, később csak első – falatja.
Csíki székely operaénekes, huszonéves, két évre előre leszerződött előadásokkal Bécstől Tokióig, de ki ízes anyanyelvén beszél eltéphetetlen gyökereiről és arról az álmáról, hogy bázisoperája a budapesti legyen egykoron. Pedig kapva kapna utána a világ bármely társulata. Elszorul a torkom a gyönyörűségtől, lenyelek egy adagot abból, ami normális esetben a szemekből csordul ki. És boldog vagyok. És optimista.
Közben szokott háttérzajként zene szól, ifjúkorom slágerei. Majd, amire egész nap vártam, a Duna tévé: Felszállott a páva. Ismét a fiatalságom köszön vissza, hisz a zsűri tagjainak zenéjén nőttem fel. Aztán jönnek a versenyzők, s velük az egész Kárpát-medence. A meghatározás szerint ez utóbbi „az Alpok és a Dinári-hegység vonulatai által körbevett, nagy kiterjedésű földrajzi egység Közép-Európában. Nagyjából a Duna középső folyásának vízgyűjtő területét foglalja magában. Területén ma számos ország osztozik.” Így szól a száraz tudomány. Ám amit a műsorból érzek, amit mond, sugall, harsog, suttog, az a jövőnk gyökere és záloga is egyben. Fiatalok váltják egymást a színpadon. Egyik szebb, mint a másik. Lelkesek, üdék, kedvesek, vidámak és komolyak is egyben. Amit mutatnak, örök értékünk. Ezért komolyan veszik, amit csinálnak. De ahogy csinálják, az a fergeteges, mindent elsöprő energia és lendület, ez az előadásmód a hétpróbás zsűri leghiggadtabb tagjait is kihozza bölccsé szelídült, megfontolt mindennapjaiból, higgadtságából.
Versenyzők mindenhonnan, hol magyar él a fenti határokon belül. És határoktól függetlenül. Csángóföldtől Baranyáig, Felvidéktől Délvidékig, Erdélytől a Rábaközig. És itt vannak a velünk lakó nemzetiségek is. Így kerek az egész. Egyetemisták, iskolából alig kinövők, fiúk és lányok, szerények és harsányak, egyedül, párban vagy csapatban. Mindegy. Ugyanazt mondják: van remény, van jövő! Meg is jegyzi egyik zsűritag: „Ha nem volna a Kárpát-medence, ki kellene találni!” Már nem tudom, melyikük volt, de nagyot, igazat és találót beszélt. Mert ez a terület, ez az élettér, ez a föld életet adó gyökereink talaja, majd másokkal közössé lett múltunk otthona és leendő életünk, megmaradásunk záloghelye egyben.
A mezőségit éneklő kolozsvári lány hangjának első felcsendülésétől észveszejtő katarzis szakad reám. A Corvinus csapatának szatmári táncától zokniban bokázok a nappali kövén, s a szentendreiek rábaközi tombolása a halottat is felkeltené, érzem.
Nem tudom, mivel érdemeltem ki ezt a kegyelmet. A mindennapi kenyérből ezen a szombaton nem morzsa, de hatalmas karéj jutott nekem. Vert héjú, pityókás. Otthoni. Köszönöm, kedves fiatalok, s köszönöm neked, Istenem.
