Ez van, más nincs: válasszatok!, ez volt a jelszó. Ha már demokrácia volt, mégpedig népi, akkor lehetett választani is, sőt, annyira lehetett, hogy az már kötelező volt. A szavazólistákon mindenki szerepelt, és ha valaki nem ment el, bármikor szemére hányhatták.
A proletárdiktatúra, ami szocializmusba csapott át, úgy megijesztette az embereket, hogy nem mertek nem választani. Ennek következtében a részvétel mindig 99,99 százalékos volt. Ha valaki netán a választás napján meghalt, azt nem tehette csak úgy, ukmukfukk. Halála előtt, ha katolikus: meggyón, áldoz, feladják neki az utolsó kenetet, ha református, akkor úrvacsorát vesz, de mielőtt végleg lehunyná szemét, még leszavaz. A választási bizottságot is bármikor elővehették, ha körzete gyengén szerepelt. A meg nem jelentek helyett a bizottság tagjai szavaztak, urnazárás vagy szavazatszámlálás előtt (de néha még utána is) bekarikázták a meg nem jelent nevét, és bedobták a megfelelő szavazólapokat az urnába. A választási eredmények mindig nagyon jók voltak, mindig a Szocialista Egységfront jelöltjei nyertek szintén 99,99 százalékban. Ha valami csoda folytán a szavazók mégis kézbe vették a ceruzát, és az első nevét húzták ki a listáról, az már nagy baj volt. Ilyenkor az ilyen cédulákat ki kellett emelni, és helyettük egyszerűen más cédulákat kellett tenni, mert így az első számított nyerőnek. Elég ritka, de volt olyan is, aki szépen felírta, hogy: mennétek a búsba!, és többecskén írták azt, hogy: olaj, cukor…
A választási bizottságba minden választáskor általában ugyanazokat a személyeket sorolták, mert azok már ismerték a csíziót, legfennebb csak egy újoncot raktak be, mert ugyebár, soha nem lehet tudni, valaki kieshet menet közben. Az embernek ráment egy vasárnapja, és nem járt érte semmi. Pártutasítás, és kész. Végre kellett hajtani.
Közismert, hogy miként lehet csóré (pucér) fenékkel ráülni egy sündisznóra. A válaszok:
1. Ha a sün le van borotválva.
2. Ha az embernek pléhből van a feneke.
3. Ha pártutasítás.
Így szívesen mentünk dolgozni vasárnap a szavazókörzetbe.
Az 1987. november 15-i választásokon is ment minden, mint a karikacsapás. A kampány is zajlott rendesen. Annyi újdonság volt, hogy két hölgyjelölt szerepelt az egyik szavazólapon: Mónika és Rodika. Képüket az egész városban kiragasztották. Mónika kellett legyen a bejutó, a nyertes, Rodika volt a szebb. Mint kiderült később: meg is gyűlt a bajunk a szavazócédulák kicserélésével, mert a választók mind kihuzigálták Mónikát, ennek ellenére neki kellett győznie, hiába volt jobbképű és szimpatikusabb Rodika.
Az iskolával szemben, a park sarkánál állt egy szégyentábla, ahol a betörők, tyúktolvajok vagy „erkölcstelen életet élők” fényképei lógtak. Az egész városban meg a két hölgy arcképe volt kiplakátolva. Két békés nézelődő éppen a két hölgy portréja előtt cserélt eszmét, mondván, hogy ez a kettő nagy kurva lehet, ha már az egész városban kitették a képüket.
Bent az iskolában, szokás szerint, a bizottság hét tagja bonyolította a szavazást. Mindenki ismert mindenkit. Volt ott iskolaigazgató, tisztviselőnő, párttitkár, titkárnő, mérnök, munkás, munkásnő. Szóval, a csapat teljes volt. Mivel egy ilyen nap meglehetősen hosszú, reggel öttől este hétig tart, ezért megfelelően fel kellett rá készülni. Ha már így adódott, megpróbáltuk összekötni a haszontalant a kellemessel. Először is mindenféle italt kellett keresni, hogy a bizottságból mindenki találjon kedvére valót. Erre volt felelősünk. Aztán mivel az ember meg is éhezhet, ezért enni is kell, így húst is kellett szerezni, amit csak megfelelő kapcsolatokkal lehetett. Erre is volt egy másik intézőnk. A húst majd az iskola konyháján szépen megsütik, melléje kis körítés. (Ezt az igazgató rendezi.) A flekkenezés előtt egy kis pálinkát szokás felhajtani, utána sört vagy bort, ki-ki ízlése szerint. Az volt a kellemetlen az egészben, hogy kettőnél többen nem tudtak egyszerre ebédelni, mert közben jövögettek a szavazók. Aztán néha tiszteletüket tették a pártelvtársak a városi vagy a megyei pártbizottságtól, és nem lehet azt mondani, hogy mindenki mozgóurnát hord mozgáskorlátozottakhoz, betegekhez vagy haldoklókhoz.
De ha az ebéd lezajlik, akkor már tovább nincs gond. A szavazóhelyiségben megy a munka, mint a karikacsapás.
Az idén is, akárcsak tavaly, az italokat a hetes számú szavazókabinban tároltuk, a fülkesor szélén, az osztályterem sarkában. Aki megszomjazott, elment a hetesbe egyet választani, a saját kedvére. Abba a kabinba senki más, csak a bizottság tagjai irányíthatták magukat. Az idő telt, az ital fogyott, a hangulat emelkedett. Már majdnem este hét volt az óra, és a bizottság tagjai (már amelyik) szorgalmasan karikázták be a meg nem jelenteket, és dobigálták az urnába a cédulákat. Ilyen hosszú idő alatt szimpátiák is keletkeznek. (Különösen, ha már több választáson is összedolgoztak a bizottsági tagok.) A szimpátia odáig fejlődött két tagunk, egy férfi és egy hölgy között, hogy már egyszerre ketten mentek be a hetes fülkébe választani. Egyértelmű volt, hogy egymást választották. Hogy adott pillanatban mi történt, azt akkor még nem tudtuk, csak később jöttünk rá. Elvtársunk felültette a polcra szimpátiáját, mert ugyebár a fülke elég szűkös. Hogy mit csináltak, mit nem, soha nem árulták el. Bár sejtettük, mert a fülke meglehetősen kezdett mozogni. A polc egy adott pillanatban leszakadt, mert forgácslemezből készült, csak ezt nem lehetett tudni, mert kék vászonnal volt bevonva. Ekkor lépett be a szavazóhelyiségbe egy elvtárs a megyei pártbizottságtól. A polc oda volt szegezve a mellette levő fülke oldalához, és ahogy leszakadt, magával rántotta azt is. A harmadikban valaki éppen békésen akart szavazni, de a recsegés-ropogástól és a kabin mozgásától alaposan megijedt. Tíz évvel azelőtt volt a nagy földrengés, amikor fél Bukarest összeomlott, és azt hihette az illető, hogy ismét reng a föld. Elkiáltotta magát, hogy földrengés! Erre mindenki hanyatt-homlok rohant ki az osztályteremből. Ki a folyosóra és ki az udvarra. Az iskolaépület meglehetősen régi, mindenki tarthatott attól, hogy maga alá temeti.
A földrengést – mondanom sem kell – csak annak előidézői nem vették észre. Mire visszamentünk, ártatlan arccal ültek az asztal mellett, és karikázgatták a meg nem jelöltek neveit. A földrengést rajtunk kívül más nem érezte, mégsem lett belőle baj, mert aznap volt Brassóban egy másik, nagyobb erejű mozgás, amikor is a munkások fellázadtak a diktatúra ellen.
A nagy ijedségre még felhajtottunk valamit, és elkezdtük számlálni a szavazatokat. Ceauşescu elvtárs mintha gondterhelten nézett volna ránk a falról a szája sarkában azzal a kis lyukkal, amit a faszegek alakítottak ki még suszterinas korában.