Majdnem minden családban – a közeli vagy távolabbi rokonságban – van egy úgymond „fekete bárány”, akit a család elítél, amiért káros szenvedélybe menekült, mely rontja az egészségét, néha kibírhatatlanná teszi, személyiségét eltorzítja. Miközben lehet, csak annyi történt, hogy gyermekkorában vagy életének valamelyik szakaszában nem kapott elég szeretetet, figyelmességet, törődést és türelmet. Mint ahogy hosszabb folyamat az, ameddig az egyszeri próbálkozásból megszokás lesz, így az ebből való kigyógyulás is hosszabb időt igényel.
A baj, hogy legtöbbször nem is akarnak kigyógyulni abból a szenvedélyből, betegségből, amelyben jól érzik magukat. Mert nem biztos, hogy betegségnek tekintik, vagy nem biztos, hogy hisznek önmagukban és abban, hogy megfelelő segítséggel valóban ki lehet lábalni belőle.
Kozma Ferenc kétgyermekes édesapa ma a segítő szakmában dolgozik. Három éve vezeti a szenvedélybetegeket és családtagjaikat segítő Bonus Pastor Alapítvány sepsiszentgyörgyi támogató csoportját. Életének volt egy olyan időszaka, amikor elbizonytalanodott, és az alkoholban kereste a menedéket. Sorsáról vall az alábbiakban.
Az alkohol rabja lettem
„Nagyon fiatalon kezdtük el szívem választottjával együtt a házaséletet. Egy gyermekkori álmom vált valóra azáltal, hogy egy vidéki településen kezdhettünk el mindent. Ott, ahol legszebb gyermekkori emlékeim születtek. Elég gyorsan alkalmazkodtunk a vidéki élethez, és úgy éreztük, hogy az ottani közösség is elfogadott, szeretett bennünket. Boldogok voltunk, a nehézségek közepette is. Háromszor költöztünk, amíg véglegesen sikerült letelepedni. Lassan, de biztosan beolvadtunk az ottani közösségbe. Eleinte ritkábban, majd a későbbiekben egyre gyakrabban volt jelen az alkohol az életemben. Azt hittem, hogy nélküle nem fogok érvényesülni az életben: baráti, családi kapcsolatokat kialakítani.
Nagyobbik kislányunk megszületése után mintha minden megváltozott volna körülöttünk. Pedig már szinte mindenünk megvolt, amit remélhettünk. De az alkohollal való problémáim egyre csak súlyosbodtak. Környezetem finom jelzéseit és intelmeit semmibe sem vettem már. A családon belül a kapcsolataim egyre csak romlottak. Egy idő után azt vettem észre, hogy változtatni sem tudok addigi életmódomon. Tudtam és éreztem, hogy valaminek a rabja lettem. De hallani sem akartam, hogy ez talán az alkohol lenne. A családomon belül súlyos válság vette kezdetét. Ezért egyértelmű lett: változtatni kell. De hogyan? Ez volt a kérdés.
2004 tavaszán költöztünk Sepsiszentgyörgyre, magunk után hagyva az utolsó évek viszontagságos, zűrzavaros életét. Megromlott egészségi állapotom, erkölcsi értékrendem, a bizonytalanság, a reménytelenség, a megromlott családi és baráti kapcsolataim arra késztettek, hogy változtassak addigi életemen. Mindennek fő okozója az alkohol volt. Nem akartam ezt beismerni. Azt hittem, hogy egy új élet, új környezet, új otthon megváltoztathat mindent. Sajnos, és ez utólag derült ki, akkor már szenvedélybeteg voltam. Családom és környezetem erőfeszítései hiábavalóak voltak. Ugyanúgy a kórházi kezelések és az azt követő periódusok sem győztek meg, hogy szenvedélybeteg lettem. Tudtam, hogy valami borzalmas dolog történik velem, és nem találtam kiutat. Az évekig tartó önámítás és az azt követő küzdelem, ami szinte öt évig tartott, 2008 decemberében hozta meg gyümölcsét.”
A sorsdöntő fordulat
„Utolsó kórházi beutalásom előtt két dolog történt: összeismerkedtem egy akkor már nyugdíjas felső-háromszéki katolikus plébánossal, aki elindított a hit útján, és egy információhoz jutottam, amelynek fonalán elindultam. Akkor még nem tudtam, miről van szó, mi az, hogy pszichoterápia, mi az, hogy szenvedélybetegség. Nem érdekelt senki és semmi, csak az óriási vágy bennem, hogy megszabaduljak ebből a szörnyű, elviselhetetlen, kilátástalan állapotomból. Borzasztó testi és lelki fájdalmaim közepette született meg bennem a döntő elhatározás 2008. december 19-én: segítséget kértem. Sorsdöntő fordulat volt az életemben. Feladtam addigi életemet, munkahelyemet, álmaimat, mindent.
A Bonus Pastor Alapítvány jóvoltából 2009. január 6-án beköltöztem a Magyarózdi Drogterápiás Otthonba, amelynek kilenc hónapig voltam lakója, és elkezdtem azt, amire évekig vágytam: letenni a szükséges alapokat egy új élet kezdéséhez. Beismerem, nem volt könnyű, de nem bántam meg. Terápiám ideje alatt elvesztettem családomat, egyedül maradtam. Egy lelkes csapat és egy együtt érző csoport tartotta bennem a lelket Magyarózdon. Nem adtam fel, s öt és fél hónap után kezdtem azt érezni, hogy valami történt velem. Az alkohol gondolata már távol járt tőlem, és csak a jövőre összpontosítottam. Egyik napról a másikra megváltozott minden. Amiért küzdött évekig családom, hogy elérje, az végre megvalósulni látszott. Senki nem hitte el, utólag is egy magyarázattal tudok szolgálni: isteni kegyelem. Igen, nemcsak a terápiás programnak köszönhetem szabadulásomat, hanem Istennek is.
Kilenc hónapig voltam távol mindentől, mindenkitől. Mintha nem is létezett volna az alkohol soha az életemben. Csodálatos felfedezés volt számomra, ami teljes nyugalommal, reménnyel, bizalommal, hittel töltött el. Először életemben tudtam őszintén szembenézni önmagammal és az emberekkel. Felemelő érzés volt számomra. Végre szabad voltam. ”
