Ma még elismerően szólnak arról, aki tudja, úgymond, merre nyílik az ajtó odafent, a nagy román fővárosban, mely az egyszerű emberekben lassan afféle mitikus szultáni udvar képzetét kelti, bégekkel, basákkal, hatalomra törő intrikusokkal, megvesztegethető köztisztviselőkkel, hol aranypénz és kapcsolatok kellenek az érvényesüléshez, hol tán el is vesztődne minden jóhiszemű magyar ember.
Ma még arról próbálnak meggyőzni, így van ez rendjén, menjünk hát, szavazzunk, különben itt maradunk árván, nem lesz, ki értünk közbenjárjon. Nem számít, ha éppen korrupció gyanújába keveredett a jelölt, az sem, ha esetleg föl sem szólalt érdekünkben – azt pedig kifejezetten erényei közé sorolják, ha sokadik mandátumra pályázik, elvégre így már biztosan tudja, merre is nyílnak ama bizonyos ajtók.
De vajon eljön-e az idő, amikor az egyszerű igazolásért nem kell majd Bukarestbe telefonálni? Amikor nem a mindenható fővárosi urak döntik majd el, melyik településen éppen mire van szükség, sportcsarnokra-e vagy vízvezetékre? Amikor az építkezni akaró önkormányzatnak nem kell minisztériumi segítségért rimánkodnia egy-egy pályázata elbírálásakor, amikor valamely nagyobb beruházásnál helyben dönthetik el, miként részesíthetik előnyben a térségbeli vállalkozókat az idegenből érkezőkkel szemben, munkahelyeket, gyarapodást biztosítva. Vajon megérjük-e, hogy ne valahonnan fentről osszák vissza töredékét a munkánk után befizetett adónak, ne valamely Dâmboviţa-parti intézményből diktálják, mit és miként oktathatunk iskoláinkban, ne az alkalmanként alamizsnaként elénk vetett kormánypénzekre alapozzuk a fejlesztéseket?
Talán eljön majd ez az idő. Ha komolyan dolgozunk, ha nem megalkuszunk, hanem kitartunk, ha sikerül erőnket egyesíteni, ha keresünk és találunk szövetségeseket.
De ha Bukarestbe csak azért megyünk, hogy mindig a megfelelő ajtón belépve csendben alkalmazkodjunk e fanarióta szokásrendhez – nos, akkor bizony csak távolodunk célkitűzéseinktől, és még inkább kiszolgáltatjuk magunkat a román államhatalomnak.