Az erdélyi magyar közösséget megosztó viták nem az árulás vagy hűség fogalmaival, hanem inkább a környező világba való integráció kívánatos vagy lehetséges formái segítségével ragadhatók meg találóbban. A nagy dilemma, hogy miként viszonyuljunk a többségi társadalomhoz, illetve a világ többi részéhez, így a nemzetünket határok fölött egységesítő mozgalomhoz, valamint a tágabb Európai Unióhoz – ez veti fel a két alapvető kérdést, mely köré az összes többi csoportosul.
A válasz mögött, melyet e kihívásra adunk, az erdélyi magyar társadalmunkat illető két felfogás húzódik meg. Az egyik szerint annak kohéziója hosszabb távon a mai marad, és ilyenként kell beilleszteni a hazai szociális szerkezetbe, a másik szerint demográfiai és potenciális vagy aktuális társadalmi ereje folytán egy sokkal magasabb fokú szervezettség és összetartás illeti meg, ez életre is hívható, s ennek megfelelő helyet és státust kell kiharcolni a romániai politikai-közigazgatási struktúrákban.
Az erdélyi magyarság legsikeresebb korszaka a nemzeti egység felbontása utáni időkben ezek szerint a két világháború közti huszonkét év volt, amikor is vagyoni erejét és társadalmi rétegei összefogását viszonylag jól meg tudta őrizni és szervezni, s noha a nemzeti elnyomás visszavetette sok tekintetben, de kohézióját a kisebbségi szolidaritás új dimenziójával még erősíteni is képes volt. A kommunista diktatúra világából viszont kimondottan szétziláltan, mindenéből kifosztottan bukkant felszínre a magyar közösség. Politikailag ugyan hamar megtalálta az egységes fellépés módját – az elszabadult sovén uszítás nem is hagyott számára más kiutat –, de hamarosan rajta is a gyors differenciálódás és szétválás különben szükséges áramlatai uralkodtak el, kivált egy vagyonosabb, illetve hatalomorientált réteg, a többségnek pedig a magán- és közszférában való elhelyezkedés lett a fő gondja. Az új (kis)tőkés és az önkormányzati hatalomból részesedő magyar elit főleg frissen elnyert állásai megszilárdításában vált érdekeltté, beérte a spontánul kialakult új kohézió fokával, és ebben bátorítást is kapott többségi és állami részről. Az ezzel járó kisebbségi jogok azonban nem elégítették ki azt az értelmiséget és polgárjogi mozgalmat, valamint a vállalkozók elégedetlen csoportjait, melyek ennél többet kívánnak, s melyek ma az önrendelkezés jelszavait hangoztatják, magyarázzák és követik.
Az autonomista harc célkitűzése tehát kettős: a magyar társadalmi kohézió és szervezettség egy magasabb fokát kívánja elérni a már kifejlődött új társadalmi rétegek összefogása útján, több közigazgatási, gazdasági és politikai hatalmat kérve illesztené azt be a romániai és annál tágabb társadalomba, hogy az eddigi elitet leváltva vagy osztozva vele a vezetésen, a többségi társadalommal is új, előnyösebb alkut köthessen.
Tapasztaljuk, hogy az EU-n belül a nemzetállamok bizonyos értelemben fellazulóban, regionális jelentőségű eltolódások következnek be gazdasági és politikai súlyban az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének (NATO) védőernyője alatti államok közt és azokon belül is, és ez okvetlenül megkönnyítheti a többet, mást akarók dolgát.
