Huszadik kerületi új fészkem és az egyetemi klinika közt kb. hatvan kilométer volt a távolság, de jó metrókapcsolataim voltak. Lementem a föld alá a Pyrénées-megállónál, és feljöttem Porte d’Orléans-nál. Mi tagadás: számottevő időt kellett eltöltenem a föld alatt. Kö­vetkezetesen éjszakai műszakot választottam nappali mellékkereseteimre spekulálva, de hogy mekkora veszéllyel járhat az éjszakai földalatti vonatozás, azt fel sem fogtam. És az ördög nem alszik. Este volt, és Porte d’Orléans-nál mindössze ketten szálltunk ki a szerelvényből. Egy velem kb. egykorú szőke nő a legelső, én az utolsó vagonból. Ter­mészetesen asszonytársam volt az első, aki felérkezett a levegőre, én alulról, a lépcső aljáról láttam, ami történt. Még most is beleborzongok! Az alagút bejáratánál előugrott két álarcos férfi. A nőt elkapták! Az sikoltani próbált, de hallatszott, amint belefojtották a hangját, majd villámgyorsan betuszkolhatták a járdaszélen álló autóba, s azonnal felbőgött a motor. Az emberrablók elviharzottak!
Nagy hirtelen nem volt bátorságom kimenni a szabadba, a metró peronján ácsorogtam, amíg pár ember összegyűlt. Ezután futólépésben tettem meg az utat a klinikáig,  ott első dolgom az volt, hogy értesítsem a rendőrséget. Ki is szálltak pár percen belül, én a lehető legrészletesebben előadtam,  mi történt, jegyzőkönyvezték, megköszönték, és magamra maradtam. Egész éjszaka egyetlen kérdés foglalkoztatott: vajon, ezek, mármint a rablók, nem rám várakoztak? És tévedésből leütötték az első szőkét...!
A gyanúm nem volt alaptalan, ugyanis alig két nappal azelőtt kaptam kézhez egy ajánlott levelet Romániából. A válóper teljes anyagát tartalmazta. A temesvári bíróság január 7-i, 52. számú döntése értelmében férjemet, Dorelt (állítólag saját kezdeményezésére, de az sem kizárt, hogy a katonaság nyomására) elválasztották „hazaáruló” feleségétől. Arra, hogy én is megjelenjek, nem volt szükség. Egyetlen terhelő bizonyíték, a Triesztből küldött postalapom és annak szövege elég volt ahhoz, hogy Dorelt mentesítsék házasságának „szégyene” alól. Párizsban én nagyot lélegeztem, és még nevetni is kedvem kerekedett az írógéppel pötyögtetett szentencia utolsó mondatán; Dorelnek nem volt  anyagi követelése. Na, még ez hiányzott volna, hisz egy háromszoba-összkomfortos lakás teljes felszereléssel, sőt, Moszkvából hozott tárgyaim, köztük az IZS-motorkerékpárom is rászakadt örökségként. De – és ezen már nem volt nevetnivaló – Valentin nevű gyermekünk iránt sem volt semmiféle követelése. Tehát nem hiányzott neki a kisfia! Nos, ez volt az én férjem!
A trieszti menekülttáborban megesett kloroformos-maszkos fojtogatási kísérlet és a metróban frissen történtek közt valami félelmetes összefüggést gyanítottam, ugyanis legújabb lakcímemet akkor még csak a rendőrség tudta, ahol rendszeresen kellett jelentkeznem. Márpedig az ajánlott levelet hazahozták a Rue Jean Baptiste Dumay 6. szám alá! M-me Stoicescuval megtárgyaltuk a történteket, és ő is azon a véleményen volt, hogy óvatosnak kell lennem.
– Tudomásunk van róla, Elvira, hogy a román titkosrendőrség igenis, leskelődik bizonyos fontosnak tekintett személyek után. És nem kizárt, hogy te is ezek közé tartozol volt férjed munkakörének okán.
„Mamici” – természetesen titoktartás terhe alatt – egy még döbbenetesebb dolgot is megsúgott nekem. Azóta eltelt több mint negyven év, már a harminc lakrészes panzióépület is –ahol én a szobákat festettem –  a múlté (lebontották, épp arra a vidékre épült a Georges Pompidou Kulturális Központ), nos, úgy érzem, hogy szolgálatot teszek a köznek, és bőrömet sem veszélyeztetem, ha felfedem a titkot.
– Elvira! Különösképpen óvakodj a párizsi románság ortodox papjától! Boldeanunak hívják. Ő a Securitate itteni beépített embere – súgta a fülembe M-me Stoicescu, Isten nyugtassa, különösen jólelkű asszony volt.
Pár évvel később összehozott a sors Teodorescu úrral, aki a királyi Románia külügyminisztere volt annak idején, súlyos betegként gondoztam, ő is ugyanígy tudta. Nos, a nagytiszteletű Boldeanu urat volt alkalmam megismerni, igaz, csak pár pillanat erejéig. Arról még nem meséltem, hogy párizsi tapogatózásaim kezdetén azzal is próbálkoztam, hogy a Secours Catholique szolgálatain kívül más egyházak segítsége után is érdeklődjem. A közelben volt, bementem tehát épp a román paphoz, aki elég mogorván, unottan fogadott, sőt, amikor megtudta, hogy én református vagyok, kisfiam pedig görög katolikus, azonnal az ügyben illetékes „homológ” paptársaihoz irányított. Elmentem, mégpedig gyalog, hogy pénzem ne fogyjon, a görög katolikus paphoz is, de ott kiderült, hogy „szegény az eklézsia”... Sebaj! – gondoltam, mert hallottam, hogy hagymakupolás, tehát orosz templom is van ám Párizsban. Nosza, indulás az oroszokhoz! Amikor odaérkeztem, épp véget ért valamilyen szertartás. Bátyuskà Sztruv (Sztruv atya) figyelmesen meghallgatott, aztán odahívta a kántort is, az odaintette a hitközösség egyik egyházi tanácsosát, az a hívek egyikét... és rögtönítélő üzemben, sőt, demokratikusan (!) úgy döntöttek, hogy a perselypénzt nekem adják. Nem volt nagy összeg, arra viszont bőven elegendő, hogy kisfiamat meglátogatni többször utazhassak ki Montgeronba. De térjünk vissza történetünk fonalához!
Az egyetemi klinikára épp akkor utalták be a korabeli francia belügyminisztert. Egye­dül ő volt egy kétágyas szobában, a főnővér adta be az injekcióit, de ennél nagyobb személyi kultusz nem volt körülötte. Előbb-utóbb én is tehettem-vehettem valamit mellette, és kiejtésemről azonnal ráérzett a miniszter úr, hogy idegen vagyok. Mellesleg, az egykoron hatalmas gyarmatbirodalommal bíró Franciaországban  ez nem volt rendkívüli. Időközben tőlem, majd a kolléganőimtől is egyre többet tudott meg a miniszter rólam, és egyre izgalmasabbnak találta a történetet. Esténként behívott, és kérdezősködött mindaddig, amíg a teljes kaland kikerekedett körülöttem, minden apró részletét beleértve.
– Mademoiselle Elvire! Vous êtes... fantastique! Votre courage est incroyable! ...(Elvira kisasszony! Ön... fantasztikus! Az ön bátorsága hihetetlen!) – Hogyan merészelt ilyen múlttal a háta mögött ide jönni? – kérdezte.
Charles de Gaulle lemondása után Georges Pompidou lett az államelnök. Eléggé fortyogott a francia politikai élet. A korabeli belügyminiszter nevére nem emlékszem, de a lényeg: tőle, tehát hiteles forrásból is megtudtam, hogy a franciák, ha már mindenáron idejöttem, nem bántanak, de az otthoni titkosszolgálat bizony leskelődhet utánam, és amíg el nem nyerem a francia állampolgárságot, óvatosnak kell lennem. Tőle hallottam azt is, hogy amikor megszöktem otthonról, bizony nagy botrány keveredhetett miattam, mert a hadvezetés gyakorlatában – világszerte – a titkos kódok egész rendszerét sürgősen le kell cserélni ilyen esetekben újabbakra. És mivel Románia a szovjet katonai tömb csatlósa, de annál inkább, hogy férjem a szovjet MIG-bombázókat javította, még elképzelni is hátborzongató, hogy miként reagálták le ezt az eseményt.
– Nesze neked, Dorel! Megkaptad! – kárörvendeztem magamban.
De summa summarum: a miniszter úr belém verte a frászt, pedig mostoha gyermekkoromból eredően én nem voltam gyáva természetű. Késő este elindultam egyesegyedül Kovásznáról, és árkon-bokron, vízen és szörcsei szántóföldeken átgyalogoltam Dál­nokba, közel húsz kilométeren. Még a kutyák is megharaptak egy esztena közelében, a lábamon ma is látszik a helye. (Hogy veszettség? Védőoltás? És egyéb ilyesmi? Na ne vicceljünk! Azokban az időkben?) Haj­nalban érkeztem Dálnokba. Nagymamám sírva könyörgött, hogy ilyet ne tegyek többé.
Tehát nem voltam ijedős, de alaposan megszeppentem a miniszteri felvilágosítás nyomán. (Ha elkapnak, mi lesz a gyermekkel?) Még jó, hogy megtudhattam a veszély ellenszerét is: állandóan szem előtt, emberek közt kell lennem. Rendőri tapasztalat szerint nappal semmi okom a félelemre, nagyon jó a szereplés is itt-ott a színpadokon, csak ne kóboroljak, egyedül ne legyek, és főleg ne esti, elnéptelenedett környezetben – így szólt a miniszteri jó tanács, és én hallgattam is rá, már amennyiben lehetett. Mert mellékkereseti pénzecskéimet nem nélkülözhettem.
„Mamici” ötlete volt, hogy vásároljak magamnak egy burkát. Egyedül, esténként csak úgy mertem közlekedni, hogy abba öltöztem. A burka egy fekete, pokrócszerű lepel, melyet a muzulmán asszonyok öltenek magukra oly módon, hogy tetőtől talpig fedve legyen a testük, épp csak a szemük látszhat ki belőle. Azt legfönnebb röntgenezéssel lehetett kitalálni, hogy csinos fiatal leány, vagy fonnyadt öregasszony lapul-e a pokróc alatt. Én, hogy biztonságomat még inkább fokozzam, sötét szemüveget is tettem, kezemben egy fehér pálcával jártam (tehát vak muzulmán asszonyt alakítottam, de arra is felkészültem, hogy ha bántani akar valaki, akkor a bottal jót tudok ütni), és ha egyedül kellett végigmennem egy kihalt utcán, egyik lábamat húztam, mintha sánta is lennék. Hátra-hátra néztem, és ha semmi mozgás nem volt körülöttem, futásnak eredtem, mert az idő: pénz. Hogy a burkának köszönhettem-e vagy sem, azt nem tudom, de tény, hogy még a kóbor kutyának sem kellettem, még kevésbé a szexre éhes férfiaknak, szekusokról már nem is beszélve.
Csak érdekességként említem, hogy manapság az EU több országában, köztük Nicolas Sarkozy elnöksége alatt Franciaor­szágban, de Hollandiában is szóba került a burkaviselet betiltása, mert egyre több, nemzetközileg körözött terrorista férfi (!) próbált biztonságot keresni a muzulmán női öltözet „árnyékában”. Lehet, hogy olvasóim megmosolyognak, de negyven évvel ezelőtt, az egyre fokozódó hidegháború idején félelmem nem volt alaptalan. Na, ezt hallgassák meg!
Sanda Nenoiu barátnőmet, aki mellesleg nemzetközi jogász volt Ceauşescu hivatalában, én segítettem be a klinikára, igaz, egyszerű takarítónőként. (Úgy emlékszem, ő egy Nyugatra küldött delegációból szökött meg, mert már nem bírta a zsarnoki fegyelmet.) Sanda alázattal végezte a vécépucolást, a kórtermek felmosását egy jobb jövő reményében. Első fizetéséből egy táskaírógépet vásárolt, nekem elárulta, hogy a Szabad Európa Rádió müncheni szerkesztőségébe küld tudósításokat a bukaresti diktatúráról. Takarítónőm (mert Sanda „alattvalóm” volt), nagyon művelt asszony lévén, angolul és németül is anyanyelvi szinten beszélt, a francia is gyorsan ragadt rá. Aztán egyszer hazament (esti műszakból!), és nem jött be többé. Szálláshelyén kerestük, ahol kiderült: aznap nem érkezett haza. Jelentettük az esetet a rendőrségen, kutattak utána sokáig, de nyomára sem akadtak. Évek teltek el, én megkaptam a francia állampolgárságot, és hazajöhettem, amikor megtudtam, hogy Sanda a rettegett Jilaván van, nehéz börtönben. Tehát: elkapták a sötétben, feltételezhetően becibálták a román nagykövetségre, és onnan élve hazahozták! Ezek után jogos az olvasó kíváncsisága: én miként úszhattam meg ép bőrrel? Ezt a kérdést én is többször feltettem magamnak, és időbe telt, amíg számomra is elfogadható választ kaptam rá...

(folytatjuk)