A napközis rendszer kiterjesztésére nyílik lehetőség, s ezen túl arra, hogy egyéb iskolán kívüli vagy azon belüli tevékenységeket szervezzenek, amelyeket hellyel-közzel és kényszeredetten, javadalmazás nélkül végeztek eddig a pedagógusok, s emiatt sem azok színvonalát, sem célszerűségét nem lehetett igazából számon kérni rajtuk. No de nem a számonkérésről van szó, hanem a nevelői elkötelezettség serkentéséről és elismeréséről, amire oly nagy szükségük van a szülőknek-diákságnak és a kiéheztetett, kellőképpen meg nem becsült pedagógusi társadalomnak egyaránt.
A kérdéskörnek általános érvényén túl van egy kimondottan ránk tekintő oldala is. Ha meggondoljuk, hogy a gyereklétszám állandóan apad, kilencedik osztályból például negyvennel fog kevesebb indulni emiatt jövőre, akkor érdemes az oktatásszerkezeti változtatások fölött is elmeditálni. Ha az elitképzés gyakorlatát nézzük, ahogy az a megye legversenyképesebb középiskoláiban megvalósul, figyelemre méltó, ahogy az egyes tárgyakat kiemelten oktató osztályokat, a 28-as létszámot egyéves próbaidő után kettéosztják egy haladó és egy másik csoportra épp azért, hogy a kettő ne akadályozza egymást, ne húzza vissza, illetve ne marginalizálja a másikat a tudás elsajátításában. Ennélfogva a haladók gyorsabb ütemben léphetnek előre, és messzebb jutnak, miközben a másik csoport is megkapja a tudást, de a neki jobban megfelelő ütemben haladva és a neki jobban fekvő módszerek segítségével.
Apropó, önkormányzati és erre lehívható uniós vagy egyéb pénzek: legalapvetőbb kisebbségi érdekünk, hogy iskoláinkból az átlagnál képzettebb ifjak kerüljenek ki. Pedagógiai és didaktikai alapigazság, szociológiailag is igazolták, hogy az optimális csoportlétszám az oktatásban tizenöt körül mozog. Oktatási rendszerünk sok hiábavaló erőlködése, hogy tulajdon árnyékát átlépje, mind abból fakad, hogy ezt semmibe veszi. Ha tehát iskoláink javát kívánjuk, ilyen jellegű kísérletet sem ártana bevezetni, mégpedig először talán, nézetem szerint, két vonatkozásban.
Az egy tanárra-tanítóra eső kevesebb gyerek a legproblémásabb, legalacsonyabb színvonalú vidéki oktatásban hozhatna eredményt, mert növelné az egy gyerekre fordítható időt, s ami ma oly általános, az oktatási műveletek formálissá züllésének vehetné elejét. A másik oldalon pedig a szakképzésen hajthatna végre valóságos vérátömlesztést. A megye egyik legjobban felszerelt szakközépiskolája, a Puskás Tivadar például a Mikóhoz vagy a Mikeshez illő tekintélyt érdemelne a maga nemében, ha felismernék az önkormányzatok, a tanulók, a szülők és az oktatásirányítás, hogy mennyire szükség van az általa nyújtott képzésre, és hogy egy hibás nézet folytán értékelődött le a szakemberek, mesteremberek, szakmunkások nevelése gyakorlatunkban. A szakképzés felkarolásának meghirdetése tehát üdvözlendő kezdeményezése a megyei hatóságoknak, pedagógiareformmal, ösztöndíjrendszerrel, bérkiegészítéssel stb. kellene ösztönözni.