Ötvenedik születésnapján kedvenc fotóit bemutató kiállítással ajándékozta meg Sepsiszentgyörgyöt Henning János fotográfus. Összegzés, de nem életmű, fekete-fehérben – mert szerinte így látszik igazán a lényeg –, de most húz egy vonalat, és ezentúl mást, újszerű fotókat mutat majd közönségének, ám továbbra is az ember, illetve annak ábrázolása marad a legfontosabb számára.
Henning János félszáz esztendejének tükörcserepei kerültek a Lábas Ház falaira, a fotográfus műfaj szerint csoportosította alkotásait. Nép- és dzsesszzenészek, táncot járók köszönnek vissza, aktfotók, cigányok élete, az elmúlt évtizedek képi esszenciái. Henning Brassóban született, 1985 óta él és dolgozik Sepsiszentgyörgyön, a fényképezést már jóval a digitális korszak előtt, a hetvenes évek végén kezdte el, s miként pálya- és sorstársai, autodidakta módon képezte magát. Indulása a táncházmozgalomhoz kötődik, népzenét, néptáncot gyűjtve Brassó környékén fényképezett adatközlőt, zenészt, s értelemszerűen cigány muzsikusok is rendszeresen képbe kerültek, innen származtatható egyik állandó témája, a mindenkori – jobbára őrkői – cigány ember. Ma is jóban van velük, soha nem „kergették meg”, ennek pedig egyszerű a titka: emberszámba veszi őket. Egyébként számára a legizgalmasabb az emberábrázolás, az ember megjelenítése különböző élethelyzetekben, lehetőleg jó fényekkel megvilágítva. Élete állandó rohanás, több megbízásnak tesz eleget, néhány éve így születnek sajtófotói. Ha nem szeretné, fárasztaná, de szívesen lendül neki a feladatoknak, mert minden témában talál kihívást. Henning János több igen jelentős sepsiszentgyörgyi fotókiállítás megszületésénél bábáskodott, elég a Robert Capa- vagy a Szipál Márton-tárlatot említeni.
Most kedvenc fotóit sorakoztatta fel, az anyag nem lehet életmű-kiállítás – hangsúlyozza, megtoldva azzal, amit majd ezentúl kiállít, egészen más témakörű lesz, „többet ilyen zsánerű munkákat nem biztos, hogy látnak tőlem”, mert 30–32 év során kialakult egy más felfogása a fotografálásról. „Leszűrtem a tanulságot, és most valami egyebet próbálok, húztam egy vonalat, és kezdem újból.” Miközben elismeri, vitathatatlan a fotó dokumentumértéke, ezentúl is lefényképezi azt, amit eddig, de nem állítja ki. Több értelmet próbál adni a fotográfiának, más mondanivalójú, újszerű képek érdeklik, mert „új levegő járja a világot”. Ígért irányzatáról többet nem árul el, csak annyit jegyez meg, szereti a munkáját, s magát nem művésznek, csupán fotográfusnak tartja, az értékelést pedig másra bízza.
